A nem túl távoli jövőben ha elmegyünk az orvoshoz, ő egy vizsgálat után nem ír azonnal receptet, hanem néhány percig csendben nézi a monitorát. Nem minket figyel, hanem a digitális másolatunkat. A rendszer lefuttat egy szimulációt, hogy hogyan is reagálna a szervezetünk egy-egy gyógyszerre, milyen mellékhatások jelentkeznének, hogyan változna a vérnyomás, a pulzus, a daganat mérete. Mire felnéz, már nemcsak sejtése van, hanem egy kész forgatókönyve.
Igaz, ez ma még nem a megszokott vizsgálati módszer, de már nem is tudományos fantasztikum. A technológiát digitális ikernek nevezik. Az iparban régóta használják, repülőgépmotoroknak, gyáraknak, sőt egész városoknak is létezik virtuális modelljük, melyen előre tesztelik a változtatásokat. Az egészségügy most ugyanezt a módszert kezdi alkalmazni az emberi testre.
A digitális másolat nem klón, és nem is egy látványos 3D-s figura. Inkább egy adatvezérelt, folyamatosan frissülő modell. Képalkotó vizsgálatok, laboreredmények, genetikai adatok, sőt akár okoseszközökből származó mérések táplálják. A kutatók célja ambiciózus: olyan virtuális megfelelő létrehozása, amely akár egy teljes ember működését is képes lehet szimulálni. Viszont ma még többnyire nem egy egész „virtuális ember” áll előttünk, hanem különálló biológiai modellek, mint a szív működésének, az anyagcsere folyamatainak vagy egy daganat növekedésének a digitális leképezése. Ezeken lehet szimulálni egy beavatkozást vagy egy terápiát. Bizonyos területeken már ma is alkalmaznak hasonló megoldásokat. A digitális szívikreket már sikeresen alkalmazzák. MI segítségével ötvözik a páciens szív-érrendszeri adatait, laboreredményeit és képalkotó vizsgálatait, így pontosabb képet kapnak az állapotáról. Léteznek egyénre szabott digitális tüdőikrek, melyekkel tesztelik a különböző lélegeztetési módokat, hogy a betegnek majd a legkevésbé megterhelő kezelést választhassák ki. Az onkológiában vizsgálják, hogyan reagálhat egy tumortípus különböző kezelésekre. A cél mindenhol ugyanaz, csökkenteni a bizonytalanságot, mielőtt visszafordíthatatlan döntést hoznak. Ha mindez általánossá válik, az alapjaiban változtathatja meg a gyógyítást.
De a kérdések is szaporodnak: Mennyire pontos egy ilyen modell? Mi történik, ha a szimuláció és a valóság eltér egymástól? És itt is aggodalomra ad okot az információbiztonság, melyen egyébként is mindig jár az eszem. Nagyon fontos, hogyan állnak az adatvédelemhez. Egy digitális iker lényegében az egészségünk legapróbb részleteit is tartalmazza. Ki férhet hozzá? A kórház? Az állam? Egy ismeretlen kutatóintézet? A biztosító? Az egészségügy digitalizációja már megkezdődött, elektronikus receptek, online leletek, e-betegszabadság. Nincs messze a digital ID sem, mely önmagában is megér egy misét. Az adat tehát már ott van a rendszerben, a kérdés inkább az, hogy mire használják. Drágább lesz-e az életbiztosításunk, ha tudják, hogy szívproblémánk van?
Egyszerre van ebben valami nyugtalanító és felszabadító is. Nyugtalanító, mert a testünk működését egy algoritmus által értelmezett modell tükrében látjuk viszont. És felszabadító, mert csökkenhet a bizonytalanság, a mellékhatások és a felesleges beavatkozások száma, illetve kockázata. A gyógyítás talán kevésbé hasonlítana kísérletezéshez, inkább olyan lenne, mint egy sci-fi-filmben, nem pedig olyan, mint a Dr. House-ban. Persze aki aggódna, ne tegye. Kell még néhány évtized, mire a mi kis országunkba is eljut a technológia.
Lehet, hogy a jövőben természetes lesz, hogy a diagnózis után a digitális árnyékunk kapja az első „kezelést” — mi pedig csak akkor, ha a szimuláció szerint is érdemes. Ha a jövőben a gyógyulás első lépése nem bennünk, hanem a digitális modellünkben történik meg, lehet, hogy lassan elmosódik a határ, melyet eddig a valóság és a virtuális világ közé húztunk?
