Talán ez az, ami a legfogyaszthatóbb jazz-zenét hozza el kis városunkba. Nem free jazz, nem is kísérleti, hanem az a jóízű, szólók szólók hátán muzsika. Az előadókat nagy odafigyeléssel válogatják, és csak egy hurrikán tud útjukba állni.

Az idén sem csalódtunk a Jazzikben. Bunford Gábor és felesége, Sanja Bunford nevéhez fűződik ez a rendezvény, mely két napon át ontotta magából a jobbnál jobb koncerteket, előadásokat, műhelyeket. A fesztivál fő programja természetesen este volt, ekkor került sor a koncertekre. Emellett érdekes előadásokat is hallgathattak az érdeklődők. Vladimir Samardžić előadásának címe A jazz-zene tanulásának lehetőségei Szerbiában és a világban volt, emellett tartottak hangszeres műhelyt is, a zongorát Zvjezdan Ružić és Sava Miletić, a nagybőgőt Boris Šainović, a szaxofont Vojkan Jocić, Lenart Krečić és Luka Ignjatović, a basszusgitárosokat Luka Veselinović, a dobosokat pedig Peđa Milutinović vezette.

A Jadran Színpad nézőtere majdnem megtelt, megjegyzem, lehettek volna többen is, akadtak üres helyek, de ez manapság Szabadkára annyira jellemző, hogy úton-útfélen erről beszélünk a barátaimmal. Ezért itt is megjegyzem: emberek, az élet odakint zajlik, nem a négy fal között. Nem lehetsz annyira fáradt, hogy a televíziót bámuld minden este munka után, és ezzel butítsd magad és a családodat, miközben a városban jobbnál jobb programok vannak. Tessék felkelni a fotelből, és emberek közé menni, koncertekre és színházba járni! Ezt nem lehet elégszer elmondani! Talán egyszer felébredünk. De az is lehet, hogy nem…

Visszatérve a fesztiválra, az első nap legjobban várt énekesnője és zenekara, Elsa Valle Afrocando nem tudott eljönni, hiszen a hurrikán miatt nem röpködtek az égen a légitársaságok vasmadarai. Ej, pedig de jólesett volna a hűvös őszi estén egy kis kubai ritmus! De így sem csalódtunk a felhozatalban. Az estet a Szabadkai Zeneiskola jazz tanszakának diákjai nyitották, magabiztos muzsikálással, jól felépített repertoárral. Nem olyan volt, mintha iskolásokat hallgatnánk. Utánuk a horvát Veselino Jazz Projekt mutatkozott be, frontembere, Luka Veselinović basszusgitáros, énekes egy egészen különleges stílust mutatott meg nekünk. Dalai legtöbbje egy zenei alappal indult, kellően meditatív ritmusok, ismétlődő strófák és még több jól felépített szóló váltogatta egymást. Ezt követte Lucian Nagy és a Balkumba Tribe, azaz a beugrók, akiket egy nappal a fellépés előtt kértek fel a szervezők a koncertre. Érdekes egyvelege volt ez a world musicnak és a minőségi jazznek.

Mint azt Bunford Gábor elmesélte, a zenekar elsőre nemet mondott, hiszen próbájuk lett volna aznap, így viszont azt a bizonyos próbát a Jadran Színpadon tarthatták meg, ahol a közönség már ott volt, így tesztelni is lehetett, az emberek hogyan fogadják a dalokat. Már az első koncerten észleltünk egy furcsaságot, hiszen egy szaxofonszóló kellős közepén valami fekete repült el a közönség feje fölött. Eleinte azt hittük, egy madár tévedt be — talán éppen Charlie Parker, a Bird (Madár) szelleme köszönt be. Miután azonban jobban megfigyeltük, rájöttünk, hogy egy denevér. Azaz denevérek, hiszen hamarosan a barátai is megjelentek. Így lett egy fedett rendezvényből félig szabadtéri. Nem tudom, önök próbáltak-e már koncertet hallgatni, miközben denevérek suhantak el a fejük fölött. Megsúgom, így egészen más élmény. Hiszen az egyébként eléggé statikus látványt egy másik vizuális élmény, a denevérek tánca bontja meg.

A második nap fő fellépője, Joey Calderazzo többször is reagált az el-elsuhanó állatkákra, hiszen amikor éppen egy nagy zongoraszóló kellős közepén jelentek meg, ki is szólt, hogy Is this a bat? (Ez egy denevér?), mire a denevérekhez szokott közönség hangosan elkezdte mondogatni, hogy Yes, yes... A világhírű zongorista ezután már csak a háziállatunk szárnya alá játszotta a latin dallamokkal teletűzdelt jazzszólamokat. He is dancing (Táncol), This is so cool… (Ez annyira menő) — fűzte hozzá. A koncert végén meg is beszéltük, hogy az amerikai zenészeknek mennyire más a mentalitásuk. Sokkal többet kommunikálnak a közönséggel, és egymásra is máshogy reagálnak. Van bennük valami felszabadultság. Calderazzo zenészei azonban nem nagyon örültek a hívatlan vendégeknek, a nagybőgős és a dobos is láthatólag egy picit meg volt rettenve a repülő barátainktól. Hiába, egy denevért még a jazz-zenészeknek is szokniuk kell. A második nap fellépett még a Shime Trio + One nevű együttes is, ezt a koncertet azonban sajnos lekéstük.

A fellépések után a tömeg átvonult a Klein House Social Barba, ahol a jazzfesztiválok hagyományos jam sessionjére került sor. Ezeknek az a lényegük, hogy az alapzenekar mellett bárki hangszert ragadhat, és csatlakozhat. A Szabadkai Zeneiskola hallgatói, tanárai ezt ki is használták, és az örömzenélés mindenki arcára mosolyt, a lábába pedig ritmikus mozgást csalt. És ehhez társult még az a finom, édes fröccs is.

Szabadkának szüksége van ilyen rendezvényekre, a jazzre, a minőségi zenére (a sok gagyi mellett). Összetehetjük a két kezünket, hogy vannak még olyan elhivatott emberek, mint Bunford Gáborék, akik évről évre tálcán hozzák a Jadran asztalára a jobbnál jobb zenészeket, zenekarokat. Azokat, akiket egyébként biztosan nem volna lehetőségünk meghallgatni. Éljen sokáig a jazz, éljen sokáig a Jazzik!