Borbély János a sziváci Szenteleky-ünnepségen megköszöni a díjat - Lennert Géza fölvétele

Beszélgetés a Bazsalikom Műfordítói Díjjal másodízben kitüntetett Borbély Jánossal
* Egy nem régi beszélgetésben mondtad (75. születésnapod alkalmából, hogy 40-nél is több fordításköteted jelent meg, s 100-on fölül van azoknak a délszláv íróknak a száma, akiknek a munkáiból hazai, vajdasági és külföldi magyar nyelvű folyóiratok és lapok meg az Újvidéki Rádió számára fordítottál. Hosszú éveken keresztül te voltál a délszláv írók magyar hangja. Ki is lenne méltóbb a Bazsalikom-díjra náladnál, amit először pontosan 30 évvel ezelőtt kaptál meg... Szerencsére akkor voltál alkotókedved, -képességed teljében, amikor a fordításirodalom még társadalmi igény, elvárás volt ezen a soknemzetiségű tájon, mondtad. Ma már megkérdezhetjük: nem kötelező feladat volt-e inkább akkoriban a fordításdömping?
- Mindenekelőtt köszöntöm a Hét Nap olvasóit, kívánom, hogy kedvenc hetilapjuk még nagyon sokáig eljusson szűkebb hazánk minden zugába, és így továbbra is teljesíthesse küldetését, melyet már hosszú ideje betölt. Ami pedig a beszélgetésünket indító kérdést illeti, nekem sohasem támadt olyan benyomásom, hogy bármikor is bárki pontosan meghatározta volna, mit kell lefordítani a szomszéd nemzetek irodalmából, s ilyen értelemben kötelező lett volna a fordítás. Szerintem ez nem így működött. Hanem úgy, hogy meglevő magyar nyelvű sajtóorgánumaink, elektronikus médiánk és intézményeink tevékenységi programjának, szerkesztési politikájának szerves része lett, hogy - maradjunk most csak az irodalomnál - figyelemmel kísérik a szomszédnépek irodalmi életét is, és annak legfőbb értékeit a magyar olvasóközönségnek, hallgatóságnak anyanyelvünkön közvetítik. Az ilyen irányú érdeklődés a világ legtermészetesebb dolga, ezért van virágzó világirodalom, és ebben a mi kicsiny, tarka világunkban még inkább indokolt és elvárható. Ennek az elvárásnak igyekeznek megfelelni, gondolom, mind a mai napig sajtószerveink, rádió- és tévéállomásaink, könyvkiadóink, ugyanakkor egy másik elvárással összefüggően, azzal, hogy az értékek közvetítése kölcsönös legyen. Természetesen erre nézve is számos jó példáról tudunk, sok kiváló írónk (Hamvas, Konrád, Tolnai és mások) művei többségi nyelven is olvashatók, mégis úgy érezzük, kölcsönösség dolgában azért van még kívánnivaló. Hogy mit fordítunk le mi magyarra, annak a kritériuma mindig a minőség volt. A mindenkori alapelv az, hogy csakis a legjobbat érdemes más nyelven is közkinccsé tenni, fércművet soha, mert azzal rossz szolgálatot teszünk a szerzőnek is, a befogadó olvasóközönségnek is. Tehát olyan műveket választunk fordításra érdemesnek, amelyek az adott évben valamely kimagasló társadalmi vagy szakmai elismerésben, irodalmi vagy más országos jelentőségű díjban (NIN-díj, Andrić-díj stb.) részesültek, illetve a közvélemény figyelmébe kerültek.
* Danilo Kiš áll hozzád a legközelebb, említetted. Miért?
- Hozzám is, a kiadó- és lapszerkesztőkhöz is. Több okból. A Fövenyóra, melyet D. Kiš művei közül elsőnek fordítottam le, mint ismeretes, minden tekintetben újszerű, formabontó regény, és elnyerte az év legjobb regényének kijáró NIN-díjat 1972-ben. Tehát máris figyelmet keltett. Másfelől tele van magyar vonatkozásokkal, az egész történet az akkori Magyarországon, sőt részben Újvidéken játszódik le, legfőbb hősei magyar emberek. Szerény körülményeink közepette, amikor a könyvkiadónk, a Fórum, legjobb éveiben is legfeljebb két-három fordításkötetet adhatott ki, hiszen nem ez, hanem a vajdasági magyar irodalom gondozása volt a fő feladata, hogyne vonzott volna - a minőséggel együtt - a számos magyar vonatkozás, a sorokon átsütő ismerős szellem, gondolkodásmód, melyet leginkább én éreztem fordítás közben. A Fövenyórát követő többi Kiš-kötet, a Borisz Davidovics síremléke, a Holtak enciklopédiája, a Kételyek kora számos írása pedig kortársa volt az éra nagy eseménysorának, a ''reális szocializmus” világot megrengető lebontásának, amiből egy téglát tán maga is kiütött. Danilo Kiš ezenkívül, akit magunk közt csak Daniként emlegettünk, generációs társunk volt, zalaegerszegi polgárista, Petőfi-, József Attila- és Ady-fordító, amellett, hogy világhírű író lett. Aki ráadásul utcabeli szomszéd fiú is. No de ezt még csak érdekességként mondom: amikor ugyanis a Fövenyóra kiadása kapcsán a Fórumban először találkoztunk, a beszélgetés során kiderült, hogy a múlt század harmincas éveiben, Újvidéken, mindketten a Bem utcában laktunk, és a sarki nyikorgó kerekes kutat, amely a Fövenyórában is megjelenik, mindketten nyikorgattuk.
* Köztudomásúlag a meglehetősen sokat fordító nemzetek közé tartozik a magyar, de kérdés, hogy beszélhetünk-e egységes szemléletről a magyar műfordítás-irodalom terén. Általában két irányt szoktak emlegetni: a nyugatosok, azaz Kosztolányiék fordításfelfogását, a ,,gúzsbakötötten táncolni'-félét, és a mai ,,posztmodern körülményekben” gyakran alkalmazott ,,fütyülök az eredetire'-félét, amikor a fordító (pl. Parti Nagy Lajos) tudatosan azt vallja, hogy a célnyelvi szöveg semmiképpen sem lehet azonos az eredetivel. Te melyik ,,tábor”-hoz tartozol, ha tartozol?
- Idevonatkozóan dr. Papp György professzor idézi egy helyen munkámmal kapcsolatban Pázmány Péter axiómáját: ''Úgy kell fordítani, mintha magyar embertől magyarul íratott, mondatott volna”. Pontosan erre, magyarul is olvasható, lehetőleg teljes értékű mű megalkotására törekszem én is. Emellett alázatos hűséggel tisztelem az eredeti szöveget, és ennek megtartása érdekében vállalom a Kosztolányi-féle ''gúzsban táncolás” gyötrelmeit. Az eredmény néha kompromisszum, ideértve a kényszerűen elveszett érték pótlását valamely más alkalmas helyen. Mindez inkább a prózafordításban elképzelhető, a vers tolmácsolása ennél is göröngyösebb út, egyrészt formai kötöttségei miatt, másrészt - különösen a modern versé - váratlan szóképei, szokatlan képzettársításai, szándékolt homályai és hasonlók miatt. Úgyhogy meg tudom érteni, ha a költő-fordító saját változatot ír egy témára.
* Mint a délszláv irodalom jó ismerőjét kérdezlek: szerinted melyek azok a művek, amelyeket feltétlenül le kellene fordítanunk mindnyájunk gyönyörűségére és épülésére?
- Mindenekelőtt a háború óta Rovinjban élő Mirko Kovač, Herder- és Nazor-díjas író még kéziratos memoárjait szeretném lefordítani, melyben a Belgrádi Ötök nevű baráti írótársaság történetét írja meg, melynek Danilo Kiš, Borislav Pekić, Filip David, Miro Glavurtić és maga M. Kovač voltak a tagjai. Ennek a mintegy 50-60 flekkes könyvnek minden sora érdekes, de legtöbbet Kišsel foglalkozik. Ezért jó volna, ha jövőre, 2009-ben, D. Kiš halálának 20. évfordulójára látna napvilágot magyarul, s itt éppen Szabadkára, a szülővárosra is gondolhatunk.
* Devecseri Gábor azt írta egy helyütt, hogy ,,Az égben minden szövegnek megvan a tökéletes fordítása'. Na de a Földön? Szerinted mi szükséges a tökéletes ,,tolmácsolás'-hoz, egyáltalán van-e ilyen?
- Szerintem nincs ''tökéletes” fordítás abszolút értelemben. Azért, mert a fordítás minősége egyéni megítélés, ízlés, ezen belül nyelvi ízlés és tapasztalat dolga annak függvényében, hogy mit hoztunk magunkkal gyermekkorunkból, környezetünkből, és mit szedtünk fel életutunkon. Márpedig emberek vagyunk, és az emberek nem egyformák.
* Most éppen min dolgozol?
- A győri Műhely irodalmi folyóirat részére válogattam és fordítok egy jókora csokor aforizmát létkérdésekről, életbölcsességről, hétköznapi emberi dolgokról, megfigyelésekről Ivo Andrić Znakovi pored puta (Útjelzők) c. feljegyzéseiből, melyeket 18 éves korától kezdve egész életében vezetett. December elejére kell elkészülnöm vele.
* További jó munkát s jó egészséget hozzá!