Gergely Róbert Magyarországon kívül a határon túli magyar közösségek térségeit is a munkahelyének érzi. Koncertjein mindig magyarul énekel, mert számára lényeges, hogy anyanyelvén szóljon a közönséghez. Saját dalai mellett rendszeresen előadja a tragikusan, harmincévesen elhunyt Szécsi Pál slágereit is, kiemelt feladatának tekinti ugyanis a művész hagyatékának ápolását, aki rövid munkássága során maradandó nyomot hagyott a magyar könnyűzenei életben. Az előadóművész gyakran lép fel az anyaország határain túl is, legközelebb március 6-án Magyarkanizsán ad nőnapi koncertet.

Fotó: Gergely Róbert archívumából

* Gyakran jársz Magyarország határain túlra a külhoni magyaroknak énekelni. Hogyan éled meg ezeket a fellépéseket?

— Ma már sokkal több a tapasztalatom, mint negyven évvel ezelőtt. Ezt azért hangsúlyozom, mert amikor fiatal srác voltam, külföldi meghívásban ottani magyarokhoz jutottam el, és akkor talán még nem tudtam értékelni azt, amit most már igen. Nagyon jó, ha az ember kimozdul a saját megszokott világából, melyet már nagyon jól ismer. Érden lakom, a munkahelyem Magyarország, de ma már azt mondom, a határon túli magyarok országai is. Ha hozzátok eljutok, vagy bárhova máshova, ahol honfitársaim élnek, akkor ma egészen másként élem meg a velük való kapcsolódást. Bölcsebb is lettem, a történelmünket ismervén meg tudom érteni, át tudom érezni azoknak a magyaroknak, azoknak a barátaimnak a helyzetét, akik nem a határon belül élnek. Az ilyenfajta találkozások sokkal inkább felértékelődnek számomra, mint huszonévesen. Olykor a saját sorsukba is beavatnak, elmesélik a nehézségeiket, az örömeiket, akkor egészen máshogy fogalmazódik meg bennem a magyarságtudatom. Van, amikor elszégyellem magam, hogy sokszor apróságokon bosszankodom, amikor találkozom másokkal, akik más módon élnek és gondolkodnak, és mégis a szívünk egyformán dobog, magyarként, ekkor jövök rá, hogy az én kis hülyeségeim nem is fontosak. Amikor nálatok járok, kíváncsi is vagyok mindig, kikkel találkozom, milyen fogadtatásban részesülök, mire tudok jól odafigyelni, sokszor annyi szeretetet és törődést, annyifajta érzést adnak át nekem az emberek, amitől én is gazdagodom. Várom, hogy ismét kaphassak muníciót, élményt, mely hozzásegít engem ahhoz, hogy azt gondoljam, amit annak idején, amikor a Színművészeti Főiskolára jártam, és eljött az a pillanat, amikor átvettük a diplománkat, és tudod, akkor nekünk, diákoknak színészesküt kellett tennünk. Leginkább azt hordozom a lelkemben, hogy arra esküdtem fel, hogy magyar színészként a magyar kultúrát fogom képviselni tudásom legjavával. Ez az eskü a hatvannyolc évemben megmaradt. Tökéletes útravaló. Akik várnak engem, ezt várják tőlem. Én olyan énekes maradtam, aki nem más anyanyelvén szólal meg, hanem a sajátomon. Ha hozzátok megyek, nem fogok más nyelven énekelni, mert minek? A magyar kultúrát magyarul kell képviselni.

* Március 6-án nőnapi koncertet adsz Magyarkanizsán. Mivel készülsz?

— Évtizedek óta vendégeskedem nőnapon bárhol, ahová hívnak. Pazar hetem lesz nőnap környékén, rengeteg helyre ellátogatok. Nőnapon egyedül lépek fel, nem a csapatommal, ez egy önálló pódiumest. Ilyenkor olyan dalokat szoktam előadni, amelyekre azt mondják, papedlik. A papedli azt jelenti, a legjobbak, a legkedveltebbek hangzanak el. Nőnap kapcsán mindig a nagymamámra gondolok vissza, aki mindig dudorászott nekem. Azok a dalok belém ragadtak. Ma már előadóként ezeket fel is használom, el is mesélem a tisztelt közönségnek, a hölgyeknek, hogy a nagymamámtól miket tanultam. Ezeket nagyjából mindenki ismeri, mindenki dudorássza. Ha a közönségnek van kedve, dúdolja velem. Ezek a dalok egy kicsit nosztalgikus jellegűek. Mivel Szécsi Pál slágereit én nagyon régóta mint ügyet képviselem, a munkásságomhoz tartozik, hogy ápolom a dalait, az emlékét. Ismerhettem a nővérét, Katalint. Egy magyar énekesnek az életművét én magam ápolom azáltal, hogy olyan dalokat is éneklek, amelyek az ő nevéhez, munkásságához fűződnek. Nálatok is fogok ilyeneket énekelni, de a saját terméseimet is megmutatom. Nőnapon, amikor jönnek a hölgyek, úgy énekelek nekik, mintha a saját édesanyámnak tenném.

* Ami a saját dalokat illeti, mostanában mi mindent adsz ki a lelkedből általuk?

— Amikor fiatalember voltam, gitárral a nyakamban évtizedeken keresztül írogattam dalokat, próbálkoztam, nem volt hiábavaló. Egy zenész, egy előadóművész akkor válik igazán azzá, ha gyakorolja a mesterséget. Faragtam dalokat, jókat, közepeseket, borzasztó rosszakat is néha, de olykor sikerül eltalálni egy olyan igazit. Ezek az igazik meg is maradnak. Az életem első szakaszában nagyon sok ilyen dalt alkottam. Most van két-három olyan, amelyet nagyon szívesen megosztok a közönséggel, nem csak nőnapon. Az egyiknek az a címe, hogy Mindig jó, ezt nemrég írtam. Arról szól, hogy sokszor van az, hogy ha az ember a kedvesét, a szerelmét, a párját elhagyja vagy megbántja, meg is bánja. Van úgy, hogy van visszaút, van úgy is, hogy nincs. Ez a dal erről szól, milyen az, amikor egy férfiember a lelkében forrong, lázad, abbahagy valamit, utána megbánja. A másik zeneszám az Olyan jó ez így. Ez éppen az ellenkezőjéről szól, hogy milyen jó, ha az ember talál magának valakit, akit úgy tud szeretni, mint senki mást. Ezek a dalok azért születtek meg bennem, mert ezeket átéltem. Én is olyan férfi vagyok, mint bárki más, velem is ilyen közhelyek történhetnek, hiszen az élet ilyen. Vagy megtörténnek dolgok, mert meg kell történniük, vagy nem történnek meg, és vágyakozunk utánuk. Egész életünkben a boldogságra vágyódunk.

* Milyen lesz ez az év szakmai téren?

— Március 21-én lesz a Mindig jó című koncertem bemutatója. Ez egy vadonatúj koncert lesz Zuglóban, a Stefánia-palotában. Azért fontos nekem, mert Budapestnek ebben a kerületében születtem, általában egy-egy új koncertet, műsort mindig a Stefánia-palotában mutattam be, ez már hagyomány számomra, meg talán a zuglói közönség számára is. Néhány éve megtiszteltetés ért, Zugló díszpolgárává választottak. Erre büszke is vagyok. Nem beszélve arról, hogy az Emanuelle című dalt, mely számomra sikert hozott, Zuglóban énekeltem el egy családi ház pincéjében. Sok minden köt Zuglóhoz. Egy zenés vígjáték főszerepére hívtak egy színdarabba, melyet áprilisban fogunk bemutatni. Dacára annak, hogy néhány éve nyugdíjassá váltam a szó jogi és fizikai értelmében, és elhatároztam, hogy egy kicsit vissza kell vennem a tempóból, próbálom úgy intézni, hogy ne terheljem túl magam, a koromnak megfelelően, egészségesen próbálok élni. Most készül az Emanuelle feldolgozása. A dal ugyanaz, a megszólalás már nem. Gergely Robi visszaemlékezik erre a fiatal lányra, akiről a dal szól.

* Pályafutásodból mit emelnél ki, amire büszke vagy? Melyek a meghatározó pontok?

— Amikor elindultam az utamon, azt gondoltam, híres filmszínész leszek, arra vágytam, ez elmaradt. Azután úgy volt, hogy fényképész leszek, fotózást tanultam, azt gondoltam, híres fotóművész leszek. Mégis a művészvilág irányába sodort a szél. A sorsom változatos volt, ebből is kaptam, abból is, ebbe is belekóstoltam, abba is, de az ének, a zene az, ami inkább beszippantott. Nagyobb lehetőséget kínált, jobban eljutottam a közönséghez, a zene által megvilágosodtam, hogy ez az, amit az emberek tőlem szívesen vesznek, és nekem is jólesik. Egy-egy koncert, nagyobb lélegzetű fellépés, akár nálatok, ez egy terápia. Jó dolog ezt csinálni. Az ember kiénekli magából az örömét, a fájdalmát, a bánatát, vidámságot tud nyújtani, annyi mindent lehet ezzel csinálni, hogy csuda. Volt egy időszak, amikor a saját színházam csinálhattam, mindent magamra vállaltam, ez ment tizenöt évig, most már viszont, nyugdíjasként, megint a zene a prioritás számomra.