A vadászmesékben a beígért őz helyett becsempészhették az agyonfűszerezett kecskehúst, de a halastóból származó tükröst mégsem lehet csukamundérba bújtatni. Nem rövid horgászpályafutásom alatt én is kerültem néhányszor kellemetlen helyzetbe, de a sors többnyire kisegített.

Régebben július első két hetét a Tiszán töltöttük, mégpedig a civilizációtól meglehetősen távoli partszakaszon. A legközelebbi gátőrház is, ahonnan kétnaponta hordtuk az ivóvizet, jó három kilométerre volt a táborunktól. Nem vihettünk magunkkal romlandó élelmiszert, ezért leginkább horgainkra hagyatkoztunk. Különösen a hétvégéken kellett jól teljesítenünk, amikor a rokonság meglátogatott bennünket. Előre nem tartalékolhattunk, mert olyan meleg volt, hogy a kifogott sütni való keszegek már fél óra elteltével romlásnak indultak, a harcsák pedig kisárgultak és megmerevedtek, mire partra hoztuk őket. Nem maradt más hátra, mint az utolsó napra hagyni a bográcsba való beszerzését. Ez nem tűnt súlyos gondnak, az előző napokban ugyanis a halak étvágyuknál voltak.

Vasárnap hajnalban, miután kibújtunk a sátrunkból, volt mit látnunk! A folyót teljes szélességben betakarva vonult lefelé a felső szakaszról ideérkezett lencseszőnyeg. Jól ismertük mi ezt a jelenséget, az előző években azonban csak később, augusztus közepe táján kezdte szomorítani a halfogókat. Ha a zöld áradat elindul, sem úszózni, sem fenekezni nem lehet, mivel a lencse beleakad a zsinórba, és mindent elsodor. Csupán a szél segíthet, ha ugyanis keresztbe fúj, akkor az egyik oldalon kisebb-nagyobb növénymentes sávok keletkeznek. Igen ám, de azon a bizonyos reggelen teljes szélcsend volt. Némi fejvakarás után eldöntöttük, hogy kihasználjuk a csónakunk melletti egy-két méter széles tiszta vizet, hogy a bedobott botok hegyét alacsonyra állítva ott emelkedjen ki a zsineg a vízből. Csak annyi volt a gond, hogy célhalainknak, a harcsáknak egészen máshol volt a lakhelyük, és csak abban reménykedhettünk, hogy valamelyik korhely fiatal egyed az éjszakai dorbézolásból hazafelé menet (vagy úszat?) éppen ott fog elhaladni. A napocska már bőven a szemünkbe sütött Bánát felől, nekünk meg egy árva moccantásunk sem volt. Nem maradt más hátra, mint etetőkosaras, finomabb végszerelékkel áttérni fehérhalra, hogy legalább sütni való keszeg legyen ebédre. Néhány kisebb dévér és laposkeszeg akadt is, de ennyi hal legfeljebb desszertnek lett volna elég.

Már azon kezdtünk gondolkodni, hogy el kellene menni Magyarkanizsára paprikásnak való húsért, amikor is Zenta felől nagy pöfögéssel megérkezett csónakján a komám komája. Lógó orrunkat látva, már kikötés előtt a levegőbe emelt egy hálót, amelyben néhány méretes harcsa tekergett. Mivel ő is a meghívottak között volt, csónakkal jött fel hozzánk, és közben ellenőrizte az este titokban lerakott véghorgait. Ezt a nem éppen szabályos halfogási módszerét mi mindig is elleneztük, de ő javíthatatlan, kisstílű rabsic maradt. Ezt most az egyszer nemcsak elnéztük neki, hanem még örültünk is. A parti fák hűvöse alatt az ajándék halakból — a saját fogású sült keszegekkel kiegészítve — finom harcsapaprikást kerekítettünk a vendégseregnek. Az öreg fűzfa alatt jóllakottan kávézgatva (no meg sörözgetve) szemléltük a zöld, óriás futószőnyeggel betakart Tiszát.

A fenti történetet az tette aktuálissá, hogy nagyjából két hete felhívott lapunk főszerkesztője, hogy tudnék-e szerezni egy csukát a magyarkanizsai horgászfesztivál paprikásfőző versenyére. Mivel elegendő időm volt a kitűzött dátumig, szinte biztos voltam benne, hogy addigra csak akad egy csuka. Szóltam a Bálintéknak, hogyha valaki ilyen halat zsákmányol, azt tegyék félre nekem. Biztosra akartam menni, ezért felhívtam a tiszai halász barátomat is, ugyanezzel a megbízással. Közben a Palicson ténykedő begecsi halászmestert is megkértem, hogy kerítsen nekem egy ragadozót. Az utolsó héten vigasztalanul esett az eső, de szombatra kiderült. Csalihallal felszerelkezve mentem le a tóra csukaügyben. Mit mondjak, a végén már az összes ott levő pecás az én csukámat zargatta, de senkinek sem volt egy árva kapása sem. Szégyenszemre délután oda kellett szólnom Viktornak, hogy csukát még mutatóba sem fogtunk.

Remélem, a szerkesztőségi paprikás finomra sikeredett, a győzelem elmaradásáért pedig vállalom a felelősséget.