Sok furcsaságot megéltem én már vadászat alkalmával, de olyat, mint amit most elmesélek, csak akkor és ott.
Montenegrói gazdag rokonaikat szerették volna nálunk megvadásztatni egy Bácsfeketehegyhez közel eső telepes kis falu vadászai. Befizették számukra az illetéket, a vadászházban az alvást meg az étkezést, és a gondjainkra, azaz a vendégszeretetünkre bízták őket. Jobbnál jobb autókkal és vidám nevetgéléssel meg is érkeztek még aznap este. Megbeszéltük a másnapi nyúl-, illetve fácánvadászatra vonatkozó igényüket, majd vacsorázni mentek. Vacsora után leültek a kandalló mellé, és jót boroztak, kártyáztak. Éjfél felé finoman próbáltam őket nyugovóra küldeni, mivelhogy reggel hétre terveztem az indulást. Elkerekedett szemmel néztek rám: Mikor?! Hétkor?! No azt gyorsan felejtsem el, mert az nem embernek való idő! Majd tízkor reggelizünk, és utána jöhetnek a nyulak! Ebből nem engedtek. Hiába érveltem a több év gyakorlatával, a reggeli felkelő nap szépségével. Azt mondták, hogy ők olyat otthon sem néznek, pedig náluk a külföldiek még fizetnek is érte.

Másnap álmosan, morózusan jelentek meg az eligazításon. Végighallgatták, amit a biztonság fontosságáról mondtam, majd indultak a parkolóban álló autójukhoz, és már ültek is bele. Nevetve mondtam, hogy szálljanak ki, mert gyalog megyünk, hiszen a vadászterület alig egy kilométerre van. Értetlenül néztek rám. Gyalog? Olyan messzire? No, csak szálljunk be mi is, időt takarítunk meg! Azt tettük. A terepen felállítottam őket a szántás szélére, és indulást vezényeltem. Ez sem tetszett nekik. Ebben a sárban gyalogoljanak? Nem ezért jöttek ők olyan messziről. — Jó — mondtam lélekben összetörve. — Hogyan gondolták önök ezt a vadászatot? — Hát mi majd ide, a barázda szélére leülünk, ti meg hajtsátok erre a nyulakat! — szólt a rangidős. Az nem lesz biztonságos, próbáltam érvelni, meg a nyulakkal sincs megbeszélve, hogy arra szaladjanak, amerre mi akarjuk. — Na, akkor ti lőjetek nekünk nyulat, ahogyan akartok, mi meg megyünk várost nézni. Hanem a délutáni fácánvadászatot úgy intézzétek, hogy ne kelljen gyalogolni — azzal visszaadták a bérelt puskákat, és már el is mentek. Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. Most akkor mi legyen? Vadőröm vállat vont, és rezzenéstelen arccal mondta: — Megyünk nyulat lőni!

Lőttünk is. Úgy, ahogyan mi szoktunk itt, a Bácskában, patkó alakú vadászatban. Mi is jót vadásztunk meg a vendégek is örültek a szép terítéknek, mert így volt mit hazavinniük.

Délután meg Jóska bácsit négy láda fácánnal beültettük a nádasba. Nagybecsű vendégeink körbeállták a nádast, amely közelében előtte akkurátusan leparkoltak. Az öreg feldobta az első fácánkakast a levegőbe. Rálőtt az első vadász, a második, a harmadik, a negyedik... így sorban mindegyik. A fácán meg legnagyobb csodálkozásunkra beszállt a közeli kukoricásba, és onnan kukorékolt ránk csúfolódva. Megszólalt a rangidős: — Ez bizony elszállt! El ám! — mondták a többiek.

— No de legalább úgy kísértük ki, mint egy hőst, díszlövéssel — rikkantotta el magát a csoport vezére. — Maga meg ott bent, ne hajigáljon olyan hevesen, hanem csak szépen, lassan, módjával! — osztogatta utasításait a nádas alján lapuló öregnek.

Ezen aztán már mindenki nevetett. Azóta sem volt ilyen cirkuszba illő vadászatunk, és ne is legyen rá igénye senkinek. De ha valaki elhibázza a kakast, mi azzal vigasztaljuk: nem baj, legalább adott neki egy díszlövést, mint az egyszeri vadász!