home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Csiszolatlan érzelmek
Perisity Irma
2021.07.02.
LXXVI. évf. 25. szám
Csiszolatlan érzelmek

Néhány évvel ezelőtt három napot töltöttem Budapesten rokoni látogatáson. Egyúttal találkoztam két volt középiskolai osztálytársnőmmel, akik már hosszú ideje élnek a magyar fővárosban. Leültünk egy kávézó kerthelyiségében, és alig kaptuk meg a kávét, nagy zsivajjal tizenévesek csoportja özönlötte el a kertet. Kicsattanó életkedvüket heccelődve fröcskölték a vendégekre, többek közt ránk is, mondván: Na, nyanyák, mi van? Csak kávéznak, kávéznak, a temetők meg üresek! Nekünk nem volt nevetséges, de szó nélkül hagytuk. Azóta is gyakran gondolok erre: hát bizonyos megélt év után az idősekre már csak a temető vár?

— Nagyon sokáig én is így gondoltam — mondja a hetvenen túli hölgy, aki jóízűt nevetett történetem hallatán. — De az életünk mindaddig tart, amíg örökre le nem csukjuk a szemünket. És ezt tapasztalatból tudom. Igaz, sokszor úgy érzem, hogy egy kicsit kilógok a korombeliek társaságából, de ami megtörténik az emberrel, azt úgy kell elfogadni, mint az élet normális menetét. Az évek múlásával rengeteget változunk szellemileg, testileg, érzelmileg: emlékezetünk egyre foghíjasabb lesz, elhízunk, bőrünk ráncosodni kezd, és már nem bámuljuk szájtátva egy-egy jóképű filmszínész portréját. Pedig mindez csak a berögzött szokások következménye. Hiszen elfelejthetjük, miért mentünk piacra, deresedhet a hajunk, bicegővé válhat a járásunk, de az érzelmeink nem vesznek tudomást az évek múlásáról. És az egészben az a legnehezebb, hogy idősebb korban már nem csiszoljuk „ildomosra” az érzelmeinket, azok esetenként vadul törnek ránk, és sokszor nem tudunk velük mit kezdeni.

Egészen apró gyermekként megtanultam, hogyan kell uralkodni az érzelmeinken, ha valaki megbánt bennünket. Szerelemgyerek vagyok ugyanis, az apámat elvitte a II. világháború, pedig még csak jegyben járt anyámmal. Anyám szülei nagyon vallásosak voltak, és amikor kiderült, hogy anya állapotos, szóba sem jöhetett a terhesség megszakítása. Így majdnem apám halálhírével egyidőben toppantam a nagyiék és anya életébe. Akkoriban, főleg eldugott kisvárosban, főbenjáró bűnnek számított a lányanyaság, de anyám és a nagyszülők is hősiesen ellenálltak a nyomásnak. Mivel a nagyszülők elég jómódúak voltak, az iskola igazgatósága engedélyezte, hogy a bevett szokástól eltérően iskolába indulhattam a korombeliekkel. De már a gyerekek is tudták, hogy én fattyú vagyok, és ezt gyakran a szemembe is mondták. Így nőttem középiskolássá, az egyetemen ez már kevésbé volt fontos. De a jellememben, mélyen a lelkemben mindig ott élt a tudat, hogy nem felelek meg a mércéknek.

A nagyszülők elhaltak, én már felnőtt voltam, amikor az anyám férjhez ment, és szült egy öcsit. Úgy éreztem, nincs helyem közöttük, és ez ellen anya sem tiltakozott. Befejezve az egyetemet munkát kaptam, különváltam anyáméktól, és néhány hónap múlva férjhez mentem egy jóravaló, csöndes művészlélekhez anélkül, hogy szerelmes lettem volna. Nyolc évet éltünk együtt, amikor hirtelen meghalt. Gyermekünk nem született. Mivel anyámmal nem tudtam teljesen rendbe hozni a kapcsolatot, három évvel a férjem halála után hozzámentem egy munkatársamhoz, aki elváltként élt, időnként látogatva a két gyerekét. Ebben a kapcsolatban sem dúlt a szerelem, de jól megvoltunk egymással. A két gyereket lassan teljesen összebékítettem az apjukkal, rendeztem a viszonyt a volt feleséggel. Egyszóval mindenki más gondjával foglalkoztam, és lassan már törvényszerűnek tűnt, hogy én sosem élem meg a nagy szerelmet, a beteljesülést. Huszonnyolc évet töltöttünk együtt, amikor a férjem meghalt. A gyerekei már felnőttek, ők látogattak időnként. Közel jártam a hetvenhez, sokszor nagyon magányosnak éreztem magam. Voltak barátaim, de még mindannyiuknak megvolt a párja, hát sehol sem éreztem magam egyenrangúnak. Az ismerősöm unszolására énekelni kezdtem a nyugdíjasok kórusában, és ott ismertem meg az én kései nagy Ő-met. És fellángolt a már hűlni kezdő szívemben egy olyan vad, olyan erős érzelem, amely valósággal megijesztett. Akkor ébredtem tudatára, miért nem rázzák az eget a fiatalok heves érzelmei: azért, mert az íratlan szabályok szerint zabolázzuk őket, hogy illedelmesek legyünk. De a kései érzelmek csiszolatlanul törnek fel a lelkünkből, talán attól félve, hogy nincs már sok időnk. Ne mosolyogjon, tudtam én akkor is, hogy a nyanyáknak inkább a temetőben a helyük, mint egy táncmulatságon. De én az alatt a három év alatt, amíg a szerelmem meg nem halt, mindazt megéltem, amit egész életemben hiába vártam. Eleinte nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel, de lassan rájöttem, hogy mindez természetes, hiszen az évek múlásával az emberből nem halnak ki. Hetven évet vártam, hogy fellobbanjon bennem a parázsló tűz, és melegítse a szerelemre éhes lényemet, amíg lehet.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..