Nagaszaki elpusztítása után a világot négy évtizeden át nem érte atomkatasztrófa. 1986 áprilisának végén a skandináv mérőállomások a megengedettnél magasabb szintű radioaktív sugárzást észleltek. Hamar kiderült, hogy a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőműben történt robbanásról, de a pusztítás mértékéről és a leendő következményekről a Szovjet Kommunista Párt vezetőségén kívül senki semmi biztosat nem tudott. De lehet, hogy még ők sem.

A robbanás után hermetikusan lezárták az erőmű környezetét. Elkezdték az izzó anyagok oltását, de nem boldogultak vele sem a földről, sem a levegőből. Másnap evakuálták az erőmű működtetésében részt vevő több mint 30 000 embert. Miután kihűlt a robbanás helye, szovjet tudósok irányítása alatt betonnal töltötték ki a tátongó lyukat. Amikor a világban lecsillapodtak a kedélyek, a szovjetek visszatértek, és újraindították az épségben maradt I-es és II-es blokkokat. Ekkor már csak csernobili erőműnek hívták a komplexumot. Idővel beengedték a tiltott zónába a szovjet újságírókat, amikor pedig már mindenki tudósított róla, engedélyt kaptak a külföldi kollégáik is. Tizenöt éve bárki bemehet a katasztrófa helyszínére.

Élet a katasztrófa után

Tíz éve jártam a lezárt zónában. Az ukrán fővárosban működtek utazási irodák, melyek egynapos túra keretében elvitték a katasztrófaturistákat a tragédia helyszínére. Abban az időben 100 amerikai dollárt kértek érte. Az Ukrán Védelmi Minisztérium jóváhagyása után Kijevből elindult a bőrüléses, fehér Mercedes kisbusz. Pluszpénzért kérhettünk Geiger–Müller-számlálót (dozimétert), hogy követhessük, mekkora sugárdózis ér bennünket. A lezárt területet az ukrán hadsereg őrizte. Az első ellenőrző pont a 30 km-es zónahatáron volt. Útlevél-ellenőrzés, ujjlenyomatvétel, sugárzásmérés, szokásos bürokratikus intézkedések. A következő ellenőrző pont 10 kilométerre volt az erőműtől. A két gyűrű között az élet többé-kevésbé már visszaállt a normális kerékvágásba. Újranépesült Csernobil település, van iskolája, egészségháza és minden, ami egy néhány ezer lakosú falunak szükséges. Az út menti otthonokba is visszatért az élet. A katasztrófa után a legtöbb embert kijevi tornatermekben, színházakban helyezték el. Az egyszerű nép nem tudta ezt megszokni, így akit kellett, lefizettek, és az első adandó alkalommal visszatértek otthonukba.

Doziméter

Az igazi borzalmak a 10-es zónán belül vannak. Első megállónk a felrobbant IV-es blokk volt. Néhány méterre megközelítettük a betonszarkofágot, és körüljártuk az épülő pajzsot, melyet elkészülte után majd rátolnak a blokkra. A doziméter nem csipogott. Elmentünk a Vörös-erdőbe. Ezt a területet érte el leghamarabb a sugárfelhő, és itt volt a legintenzívebb a radiáció. A fák egyik napról a másikra élénkzöldről vörösre változtak. Az erdőt újratelepítették, és figyelték az esetlegesen megjelenő elváltozásokat. Doziméter: OK. Innen Pripjatyra mentünk. Ez egy szovjet mintatelepülés volt. A hatalmas birodalom harmadik legfontosabb városa. Ha például egy Lada új típusát piacra dobták Moszkvában, a következő hónapban Kijevben kezdték árulni, majd a pripjatyiak számára lett elérhető. Ezt a települést az erőműben dolgozó személyzet számára építették. Több mint 10 000 lakásban 35 000 ember élt. A mérnököket és a tudósokat Moszkva delegálta az erőműbe, a kisegítő személyzetet (technikusok, fizikai munkások, tűzoltók, orvosok, kertészek, építészek, gépkezelők, mesterek, tanítók, sofőrök, színészek stb.) sorsolással választották ki az egész Szovjetunió területéről. Mindenki számára megtiszteltetés és státuszszimbólum volt itt élni és dolgozni.

Tanterem

Megtekintettük a kórházat, iskolát, színházat, mozitermet, közösségi házat, boltokat, uszodákat, kocsmákat, hotelt, stadiont, buszpályaudvart, benéztünk a lakásokba, felmentünk egy húszemeletes panelház tetejére. Sok mindent elloptak az évtizedek alatt, de még így is képet kaptunk a pripjatyiak korukat megelőző mindennapjairól. A szobák berendezése egy kaptafára ment: kanapé, faltól falig szekrény vitrinnel, fotel és kis asztal. A konyhák 2 × 3 méteresek. Van bennük egy asztal három felcsukható székkel, frizsider és villanytűzhely. A fiókokban még ott vannak a kések, papírtörlők, dunsztgumik, konzervek. A fagyasztóban még megtalálhatók a ’80-as évek árucikkei közül a kifakult borsós zacskók. A szemeket az egerek már megették, de a csomagolás emlékeztet a valamikori jólétre. A kórházban körbejártuk a kórtermeket, műtőket, várókat. Az iskolában felkerestük a tantermeket, szertárakat, irodákat, konyhát. Voltunk a Komplexben, abban az épületben, ahol gond esetén át lehetett venni az erőmű irányítását. Innen szökött el először a személyzet, feltehetően tudták, mekkora a baj. A doziméter nyugodt maradt. Felkerestünk egy óvodát is. Ez volt a nap legmegrázóbb állomása. A folyosón nyitva voltak a kisszekrények, bennük a kiscipők, pólók, szövetpelenkák, az ajtókon még lógott a törölköző. A termekben kiságyak, mindegyik alatt bili, az asztalokon meséskönyvek és kifestők, szanaszét hevertek a játékok és a kis plüsskedvencek. Volt egy terem, benne gyermekfejre való gázmaszkok. Az első ovis napokon minden gyermek megtanulta a maszk viselését. A doziméter itt is hallgatott. Vajon mi lett ezekkel a gyermekekkel? Családot alapítottak? Külföldön kezdtek új életet? Mire vitték az életben? Tudnak-e még egymásról? Mi lett a gyerekszimpátiákból? Túlélték egyáltalán a katasztrófát?

Mi lett a kis gazdijával?

Európában évente 1–3 mSv (millisievert) háttérsugárzás (kozmikus sugárzás, repülőgépek, 5G, mobilhálózatok, hadseregek által kibocsátott mikrohullámok) ér egy embert. Egy mellkasröntgen folyamán 0,1 mSv éri a szervezetet, CT-vizsgálat alkalmával maximum 10. A rák kialakulásának kockázata 100 mSv felett kezd el nőni, az 5-6000-es egyszeri, rövid időn belül kapott dózis halálos, ennek duplája pedig azonnali halálhoz vezet. Én 6 mSv sugárdózist kaptam. A szerencsésebbek közé tartozom.

Az erőmű környéke napjainkban