A vidéki alkotókkal is gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt, és időnként olyan pályázatokat is népszerűsített, amelyekre külföldi művészemberek jelentkeztek. Néha úgy tűnt, mindig másnak szervez tárlatot, mással törődve, önmagát egy kissé háttérbe szorítva. Arról nem beszélt, hogy ő rendületlenül alkot, és kivárta a lehetőséget, hogy előálljon egy olyan tárlatanyaggal, amelyre sokan felkapják a fejüket, vagy éppenséggel kalapot emelnek előtte.

Ilyen „kalapemelősre” sikeredett a nemrégen megrendezett kiállítása, mely során összesen tizennyolc csendélettel mutatkozott be, és talán még csak fokozta a látványt a helyszín, az egykori zárda, a mostani Szathmáry Karolina Leánykollégium díszterme — melynek a falai azóta sem igen maradtak csupaszon, hiszen szinte havi rendszerességgel mindig van tárlat. Meleghy Zsuzsanna festményei pedig beleolvadtak a helyszínbe, gyönyörű látványt nyújtva.

Most ugyan elmaradt a pompás megnyitóünnepség, melyre mindig nagy örömmel jöttek a városi zenede növendékei, akik egy kis zenei aláfestéssel emelték az ünnepnek is beillő hangulatot. Ám ötösével érkeztek az emberek, ismerősök, barátok, művészetkedvelők, meghívásos alapon, és örömmel lehet nyugtázni, hogy elég sokan láthatták a tárlatot. Közben egy amatőr videó is készült, és azon hallható volt egy rövid méltatás, már ahogy lenni szokott a régebbi, járvány előtti tárlatokon. Tabacski Edit könyvtáros szövögette össze gondolatait a művészről, akit tizenegy éve ismert meg, és azóta végigkísérte a munkásságát. Sokat beszélgettek is, és megtudta, hogy gyerekkorában hogyan hatott rá Nemes Nagy Ágnes Az aranyecset című könyve, majd tíz-tizenkét évesen sok időt töltött a múzeumokban, képtárakban, nézegetve az alkotásokat, néhány évre rá már célzottan kereste az alkotók, művészemberek társaságát, hogy a velük való beszélgetésekből is tanuljon.

Meleghy Zsuzsanna a munkái kapcsán elmondta, hogy a tizennyolc kép közül egy olajfestékkel, három akrillal, a többi pedig temperával készült, persze vászonra. Még a mai napig is vannak, akik sajnálják a vásznat, de Zsuzsa különleges, lehet, hogy sajátságos technikájával, időnként tojás hozzáadásával olyan hatást ér el, melyről bizony a nagy hozzáértők sem mondanák meg első látásra, hogy nem olajfestményről van szó.

— Mint minden alkotó, jómagam is először a ceruzarajzokkal kezdtem, de rögtön utána én is az olajfestékek felé nyúltam. Rengeteget dolgoztam, és bizony nálam úgy volt, hogy sokszor belefeledkeztem az alkotómunkába, délután belefogtam, és fáradtságot nem érezve éjszaka, számtalanszor hajnalok hajnalán hagytam abba, és azokat az illatokat mind magamba szívtam, a kipárolgások megártottak, és egyszerűen odáig jutottam, hogy le kellett mondanom erről a technikáról. Azaz nem teljesen, hiszen manapság is alkotok olajfestékkel, de csak kint a szabadban, inkább táborok alkalmával, nagy ritkán. A tüdőmmel történt valami, így technikát kellett váltanom, és akkor megpróbáltam temperaképeket csinálni, és láttam, hogy azok is ugyanolyan szépek. Folytattam a munkát, és kísérleteztem is, ma már különleges módon alkotok, van ebben némi titok is. Még ma is vannak kollégák, akik mondogatják, kár, hogy vászonra temperával dolgozom, holott a régi nagy festők is így készítették a híres munkáikat. Szerintem egyáltalán nem kár, mert valóban jól kezelhető a tempera, minden olyan hatást ugyanúgy el lehet vele érni, mint az olajjal, csakhogy a megfelelő alapozás is az egyik titok, mert arra nagyon oda kell figyelni.

Zsuzsa alkotásai teli vannak maximálisan kidolgozott, apró részletekkel, néha nagyon, de nagyon oda kell figyelni, hogy minden kis mozzanatra ráleljünk, mert — mint maga is vallja — gyakran nagyon sok órát rászán egy-egy apróságra, mely neki igencsak fontos, viszont a szemlélők közül nagyon kevesen látják meg ezeket a miniatűr részletecskéket. Egy példa erre a Pipa című csendélet, melyen valóban van egy pipa, de nem is az a lényeg, hiszen ott van mellette egy Mária-szobrocska, egy olvasó, a kereszten Jézus, és ha nagyon jó a szemünk, láthatjuk, hogy ott van egy képecske is, melyre már csak nagyítóval lehetett ráfesteni Jézust, kezében egy szívecskével. Ez Zsuzsának nagyon fontos, különös élvezettel, igénnyel dolgozza ki a számára jelentős részleteket.

Az alkotások között vannak olyan munkák, amelyek némiképp maguk is művészembereknek állítanak emléket, több képen látható hegedű, lant, citera, húros hangszerek, viszont ezek — mint az alkotótól megtudtam — mindig az ünnepek előtt készülnek, ráhangolódásként, Zsuzsa olyankor az ünnepet is ily módon vetíti előre, mintha valami szépet várna, a gyermekkorba vágyódva.

Egyes munkák a paraszti világot idézik, az egyik festményen a falusi házakban még talán ma is megtalálható fokhagymafüzér vagy a gyönyörű cipó látható, mely után manapság már csak vágyódni lehet, mert olyanok sehol sem sülnek. Még néhány mozzanat: petróleumlámpa, jól kihordott csizma, vizesedény — ezek a tárgyak a múltat idézik, mert a művésznő vallomása szerint neki a mai rohanó világ nem igazán vált be, inkább a múltról álmodozik, azért is festi meg, hogy legalább az alkotások által érezze azokat a régmúlt, szép időket. 

Zsuzsa a polgári életből is merített, hiszen sok olyan tárgyat tudott beszerezni és megfesteni, amely már a másik oldalt mutatja be. A gazdagok világából eredő tárgyak által pazar életmódról regélnek a festmények. Porcelán teáscsésze, különleges gyertyatartó, kristálypohár, gyönyörű üveg — mindezeket a szomszédjaitól, ismerőseitől kapta el egy kis időre, amíg el nem készült a festmény. Az emberek szívesen adják kölcsön a féltve őrzött (dísz)tárgyaikat, mert tudják, azok mind meg lesznek örökítve. Néha maguk ajánlják őket, hátha kihasználhatóak egy-egy csendélet részleteként.

A tizennyolc kiállított alkotás közül az egyik mintha kilógott volna a sorból: egy emberi koponya a könyvön, mely ki van nyitva, a szöveg olvashatatlan… Zsuzsa elmesélte, hogy vendégségben volt, amikor meglátta a koponyát, és kérte, adják oda neki, hogy megfesse. Mivel nem vihette el, eltökélte, mindenáron szeretné lefesteni, akár a helyszínen. Amikor kiderült, nem műanyagból van, mint naivan hitte, még jobban megerősödött benne a vágy. Azért lett olyan titokzatos a festmény, mert nem tudni, ki is volt az az ember: művész, festő, költő, író? Van mellette toll, több ecset, egy leeresztett csengő, egy kialudt gyertya, a koponya alatt a félig kinyitott könyv. Titkokat rejt a festmény elgondolkodtató, jelképes részecskékkel.

A jövőről is regélnek Meleghy Zsuzsanna festményei, mert sok alkotásról sugárzik a reménykedés. Még azt is kiolvashatjuk belőlük, hogy beléjük van festve a magyarságunk, az, hogy megmaradunk, itt maradunk, tovább élünk és éltetünk, hogy a hagyományainkat is továbbadjuk, még ha mindez csak egy magyar ruhába öltöztetett babáról is „jön át” a festményt nézegetőnek.