A kötetet dicséri, hogy közli azt azokat az eseményeket (levéltári adatok alapján), amelyek során Nagy Vilmos, Oravec József és Kiscsepegi Mihály csantavéri önkéntes harcost szerb tisztek halálra ítélik. Kiscsepegi Rózsa, Mihály lánya, a topolyai levéltár kérésére megírta:
,,Apám, Kiscsepegi Mihály, 1911. szeptember 30-án született Csantavéren, szegény földműves családban. 1944-ben megannyi más vajdasági magyar ember, ő is önként jelentkezett a Petőfi brigádba. Telebeszélték a fejüket, hogy csak rendfenntartás végett mennek, fegyvert nem kaptak, nem kell vinniük semmit, kapnak meleg ruhát, lábbelit stb. Az apám is, mondhatnám, egy lenge öltönyben ment el, és még 1945 februárjában is ezt viselte. Volt aki rongyokat kötött a talpára mert a cipő leszakadt a sok gyaloglástól. A vezetők csak hitegették őket, hogy Magyarország felől jön a nagy Vörös hadsereg. Ezt a hitegetést megelégelve, csalódva, a három csantavéri önkéntes elkötött a Dráván egy csónakot és úgy döntöttek, hogy mennek a Vörös Hadsereg elé, amely már puskaropogás közelről hallatszott. Valaki feljelentette őket. Lőttek rájuk. Apám térdét érte a golyó. Elfogták és visszavitték őket. A rögtönítélő hadbíróság összeült, vád: szökés kísérlete. Ítélet: golyó általi halál. A sírjukat velük ásatták meg. Apám sebesült volt, nem bírta, a másik két társa ásta ki helyette az ő sírját. Ingre, gatyára vetkőztették őket, kezüket hátra kötötték és a gödör szélére térdeltették őket. A csantavérieknek adták ki a parancsot, hogy végezzenek velük. Azok megtagadták. Aztán a moravicaiaknak adtak parancsot a kivégzésre, azok se voltak hajlandók erre. Végül mégis megtették, mert a partizánok fegyverrel kényszerítették őket.
A brigádot félkörbe állították, lássák az elrettentő példát, az elítéltek rokonait pedig az első sorba állították. Apám utolsó kívánsága az volt, hogy egyből végezzenek vele, meg hogy a karikagyűrűjét, karóráját, nyakláncát hazaküldhesse a feleségének. Ezeket a tárgyakat azonban egy gépfegyveres szerb férfi zsebre vágta.
Kivégzés után ott hagyták őket a gödörben, mint az állatokat, még földet sem húztak rájuk. Egy odavalósi (Petrend) jóravaló magyar asszony, akiknek a kertje végében történt a kivégzés, ígéretet tett apám rokonainak, ha a helyzet elcsitul, mind a három embert katolikus szertartási módon eltemetteti.
Kivégzésük szemtanúja volt apám édesbátyja Kiscsepegi Lajos, sógora Huszár Antal, unokatestvére Virág Antal, amit ők meséltek el, az mind hiteles volt.
Talán egy év is elmúlt, amikor anyámat hívatták az akkori községházára és felolvasták neki a Magyar Honvédelmi Minisztériumból, Budapestről érkező dokumentumot, amelyben apámat holttá nyilvánították, mivel elesett a háborúban. Kis idő elteltével Topolyáról kapott egy szerb nyelvű bírósági végzést, amelyben az állt: apám hazaáruló volt és kivégezték. Ez a végzés ma is a kezünkben van, de a Budapestről érkezett iratot nem adták oda anyámnak.
Mivel hazaáruló volt, a család nem részesült semmilyen segélyben, kedvezményben. Emiatt középiskolás koromban nem kaphattam ösztöndíjat. Sem apám, sem másik két társának neve nem szerepel a csantavéri parkban felállított emlékművön.”
Ezt, a legsötétebb középkori inkvizíciókra emlékeztető kivégzést Szabóné Kónya Erzsébet, családos asszony, aki Pécsről csatlakozott a petőfistákhoz, a következőképpen mondja el:
,,Borzalmas látvány volt, amikor megszólaltak a fegyverek, a három ember a földre rogyott. Hogy ki hantolta el őket nem tudom. Sokan érezhetnek most is lelkiismeret-furdalást, ha ugyan van nekik lelkiismeretük... Erről a hőstettükről még nem olvastam, erről még nem dicsekedett egy partizán visszaemlékezés sem.'
Így szervezte meg a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg XII. hadosztályának hadbírósága 1945. február 15-én a magyarországi Petrend falucskában a három csantavéri magyar önkéntes kivégzését. Zászlódíszes pódiumról! Micsoda luciferi kéjelgés, mintha a pokol a földre szállt volna: a hadbírók saját földijeikkel, a szomszédos faluból valókkal, régi jó barátokkal, netán egykori osztálytársaikkal végeztették ki a három embert. A többieknek, még az édestestvérnek, unokatestvérnek és más rokonnak is jelen kellett lenniük!
Elbeszélők leírása szerint, mire véget ért a pokoli esemény, lassan csordogálni kezdett az eső. A félkörbe állított, szótlan szemlélők a vízcsöppekkel együtt könnyeiket is letörölték. Vajon a ítélkezők arcáról lemosta-e az eső ezt a gyalázatot?
A fentiekből eredő végkövetkeztetésként bátorkodom javasolni:
1. A bácsgyulafalvi Kis Ferenc Általános Iskola törölje ki a brigád parancsnokának a nevét az iskola elnevezéséből, hiszen Kis Ferenc, ha élnek, most háborús bűnös lenne, és a Genfi Konvenció súlyos megsértése miatt akár Hága, de még Horvátország is kérhetné a kiadatását!
Az ő neve helyett az iskola vegye fel a Petőfi brigád nevet, hiszen ennek a brigádnak a harcosai valóban emberfeletti küzdelmeket vívtak a csatában, és megérdemelné, hogy a neve benne legyen az iskola nagykönyvében.
2. A csantavéri helyi közösség tanácsa a még élő petőfisták véleménye alapján vegye fontolóra a három kivégzett önkéntes harcos rehabilitálást. Hiszen ők is részt vettek a népfelszabadító háborúban, a fasizmus elleni küzdelemben. Nevük ott lehet a népfelszabadító háború áldozatainak a listáján.
Hogyan is fejezzem be? Immár 66 év távlatából, állítsuk már egy szintre a megrozsdásodott hadimérleg két serpenyőjét. A Petőfi brigád harci sikereihez nem fér kétség. De nevezzük már meg végre bátran azokat, akik súlyos emberi hibákat követtek el, hiszen ezzel ennek a magyar brigádnak a nevét is veretesebbé tesszük.