Hol nyúl, hol meg fácán volt benne. Olyankor én meg a húgom csodálattal néztünk fel a nagy vadászra. Elmesélte, merre jártak, ki hogyan vadászott, ki mit hibázott, meg a Rita kutya mit és hogyan csinált. Ebéd után pedig fáradtan feküdt végig a nagyszobában, és nemsokára már rezgett a függöny az ablakon a horkolásától.

Édesanyánknak ekkor kezdődött a második műszakja, kiszedte a lelőtt vadat a tarisznyából, és vitte felpucolni. Ilyenkor mi más elfoglaltságot találtunk magunknak húgommal, mert ehhez már nekünk sem fűlött a fogunk. Vacsoránál néha megint szóba került a vadászat, olyankor jó anyánk csendben megjegyezte, hogy neki a vadászatból megint csak a vad tisztítása jutott. Ráadásul még a sörét is szétlyukasztgatta a fácán bőrét, szakadt minden irányban, miközben pucolta. Miért nem lehet azt a fácánt szépen fejbe lőni, és akkor nem lenne ilyen gond! Na persze, ha az ilyen egyszerű lenne! — replikázott apánk.

Gyerekként éreztük, hogy mindkettőjüknek igaza van a saját szemszögéből, de beleszólni nemigen tudtunk. Hatása azért volt, mégpedig annyi, hogy én magam tisztítom az elejtett vadat, tehát a konyhába már megtisztítva kerül.
Történt egyszer, hogy apánk hazaérve a vadászatból nem szólt semmit, csak betette a tarisznyáját az éléskamrába. Gyorsan letusolt, megebédelt, és már ment is aludni. Mi még hallgattuk a rádióban a Jó ebédhez szól a nóta műsorát, majd mondván, hogy tanulnunk kell, mi is a szobánkba vonultunk testvéremmel. Anyánk, a drága, magára maradt a halomnyi mosatlan edénnyel, meg a vadtisztítás cseppet sem kellemes feladatával. Gyorsan elmosogatott, majd kivette a kamrából a táskát, és miközben indult vele kifelé, már nyitotta is ki. Ekkor támadt a galiba! Akkora sikítozást csapott, hogy még a kutya is nyüszíteni kezdett ijedtében az udvaron. Ugrottam én is a szobámból, mint az öntött ürge, húgom rémült arccal kukucskált a konyha felé, csak apánk mosolygott sejtelmesen a nagyszoba ajtajában. A konyhából mindenféle hangok hallatszottak, csörgés, csattogás, koppanás, meg édesanyánk kétségbeesett jaj, Istenem! kiáltása. Összeszedve minden bátorságomat, benyitottam! Volt mit látnom! Ott állt anyám a nyitott tarisznyával a kezében, egy riadt fácánkakas pedig a konyhai függőlámpán ringatózva meredt ránk! Engem is majd a frász tört ki, csak apánk kiabált be hahotázva, hogy: Na, ebben nincsen sörét, mégsem jó?

Anyánknak kellet egy kis idő, hogy megjöjjön a hangja, akkor viszont mindent elmondott egy szuszra, ami csak eszébe jutott a vadászatról meg a vadászokról, meg arról is, aki megteremtette őket! Ez alkalommal nemcsak a fácánnak szállt a tolla, hanem apánknak is!

Amikor már kifogyott anyám a magyar nyelv minden odaillő és oda nem illő jelzőjéből, ő, aki mindig ügyelt a helyes, szép magyar beszédre, most a nyomaték kedvéért még csak annyit mondott, felindultságában helytelenül: „Legközelebb dögleszd meg, ha nem a Rita kutyával akarsz aludni!”

A riadt kakast kiengedtük az ablakon, és emlékeimben még most is repül a pacséri völgyben. Ez jutott eszembe így az ablakon kinézve…