A Vili és a kék orrszarvú egy végtelenül bájos és egyszerű mese gyerekeknek, sorai között olyan témák rajzolódnak ki, amelyek fontosak lehetnek. A konzumizmus világában egyre jobban próbáljuk azzal egyensúlyozni a fogyasztói társadalom mérhetetlen becsvágyát, hogy igyekszünk nagyobb figyelmet fordítani a környezet megóvására. Néha már elég unalmassá válik ezen általános emberi viselkedési formák folytonos hangoztatása, ne szemeteljünk, újrahasznosítás, komposztálás, fenntarthatóság stb. Ebben a mesében az a jó, hogy a szereplők által átélt kaland nem próbál erőszakosan rávenni arra, hogy fontos témákkal foglalkozzunk.
A témakörök főként az állat- és környezetvédelem köré épülnek, de megjelennek itt szociális problémák, generációs különbségek és a kiégés gondolata is. A történet középpontjában Vili áll, aki egy kíváncsi, természetszerető személyiség, akárcsak nagyapja, Toni. Toni — nagy természetjáró, aki a környezet kutatására és az állatok védelmére tette fel életét — egy titkos üzenetet kap, mely hatására Afrikába készül, hogy teljesítsen egy régi ígéretet. Vili felfigyel nagyapja fura viselkedésére, a sok szervezkedésére, gyanús látogatójára, és a nagypapa után szökve belecsöppen egy hihetetlen kalandba, mely során a kék orrszarvú nyomába erednek. Megismerkedhetünk a Pilkington család többi tagjával is, Vili szüleivel, Sárával és Póllal, nagynénjével, Natival, és nagybácsijával, Frédivel, emellett több érdekes karakter is feltűnik a könyvben, akik bonyolítják vagy éppen segítenek megoldani az összegabalyodott szálakat. A mese elején Grejfildben járunk, egy unalmas kisvárosában, ahol a Málnadomb nevű cukrászda az egyetlen érdekes pont, mely egyáltalán figyelemre méltó. A cukrászda egyfajta varázslatos csomópont a történetben, a hely szellemének vagy Bárni Bojsz, a cukrász édességeinek köszönhetően az ember gyorsan megoldást tud találni gondjaira.
A kötet jó tulajdonsága, hogy pörgős, nincsenek unalmas részek. Írásom elején kiemeltem mint dicséretes tulajdonságot, hogy nem erőlteti unalomig az etikai normákat, melyeket tanítani szeretne. Talán egy kicsivel nagyobb hangsúly helyeződik a környezetvédelemre, mint más gondokra, amit véleményem szerint jobban ki kellett volna fejteni. Szociálisan jellemző az emberek kiégése, ami a munkájukat illeti, emellett sokszor traumát okoz a gyerekekben, ha szüleik később jobban törődnek az unokákkal, mint velük. Fel-felbukkanó kérdések, talán észre sem vehetőek, de azért mégis elvetik a gondolat csíráját az ember fejében, bár lehet, ez éppen elegendő. A másik kritikai észrevételem is teljesen szubjektív alapokon nyugszik, mindenki döntse el magának, melyik irányba billen nála a mérleg nyelve. Dilemmám az írói szabadság és a helyes írásmódra való nevelés közötti ellentéttel kapcsolatos. A könyvben szereplő tulajdonnevek, noha angol eredetűek, fonetikusan vannak írva, magyar nyelven. Egyrészt úgy érzem, az alkotói szabadság szintjén ez megengedett egy kitalált történetben, másrészt úgy gondolom, nem biztos, hogy jó a gyerekeknél az ilyen írásmódot normalizálni.
Ezek a meglátások ne tántorítsák el az olvasót, ezek miatt egyáltalán nem veszít értékéből a mű, sőt… Sokszor lebecsülik a gyermekkönyveket, nem tartják őket elég nagyszabásúnak ahhoz, hogy lekössék egy felnőtt gondolkodó figyelmét, de ebben az esetben több kérdéskörről is lehet elmélkedni.
A kötetet László Zsuzsi rajzai teszik élvezetesebbé, melyek a könyvhöz hasonlatosan egyszerűek, de mindent közvetítenek, amit kell.