Kissé szorongva mentem a délelőtti előadásra, az utolsó pillanatig haboztam, aztán mégis győzött bennem a szomjúság a kedvelt költő versei iránt, a vágyakozás a szép után. Hogy a könyv gyakori lapozgatása után ,,élőben”, felkent előadó tolmácsolásában halljam az ihletett sorokat. Rossz tapasztalatom van az ,,irodalmi matinékkal”, márpedig az időpont egyértelműen azt mutatta, hogy összecsődítik a város diákságát. Szándékosan nem nevezem meg a helyszínt, és az eseményről sem árulok el közelebbit, mert általánosságban szeretnék írni. Egy jelenségről. Miközben reménykedem, hogy mégsem általánosítható. Hogy mégsem jelenség.
Egészen elöl, a sor szélén foglaltam helyet. Mögöttem kisiskolások mocorogtak, fészkelődtek. Türelmetlenkedtek, mert már túl voltunk a kezdés meghirdetett időpontján. Erre nyilván azért volt szükség, hogy a különböző távolságra lévő oktatási intézményekből mindenki megérkezzen. Végül megjelent az előadóművész, és ezt a hátam mögött így kommentálták: ,,No, nézd mán, előbújt egy!” Rossz sejtéseim erősödtek. Ha az ifjú ,,színházkedvelők” több szereplőt várnak, bizonyára fogalmuk sincs, mire ültették be őket. Nem is tűrték sokáig csendben a sorjázó költeményeket. Miközben hömpölyögtek a borzongató sorok, az egyikük a táskájában kezdett matatni. Hosszan, és akkora zajt csapva, amekkorát csak lehet. Nem szóltam rá, gondoltam, nem az én dolgom. De teljesen elvonta a figyelmemet, mert már azon kezdtem töprengeni, mekkora lehet egy ilyen iskolástáska, ha még mindig nem találta meg benne a keresett dolgot. Végül ez is megtörtént, mert a következőt hallottam: ,,Adj nekem is egyet!” Hogy mit, azt még nem tudhattam, de hamarosan rá kellett jönnöm. A mögöttem ülő gyerekek ugyanis a legnagyobb lelki nyugalommal almát kezdtek rágcsálni. Nem is rágcsálni, inkább harsogtatni. A gondos anyuka nyilván kellő mennyiséget csomagolhatott, mert kitartott egészen a meghajlásig. És még mindig nem figyelmeztette őket senki. Sőt, még akkor sem, amikor az előadás végén hangosan bejelentették, hogy ilyen unalmasat még életükben nem láttak! Bizonyára nem voltak felkészítve arra, ami várja őket, és valószínűleg utólag sem beszélték meg velük. Azok, akiknek ez is a feladatuk lett volna, kipipázták, letudták ezt a délelőttöt, esetleg szükséges rossznak tartották, amin túl kell lenni, mert most ,,ilyen év van”.
Szintén az egyik gyermekelőadáson tapasztaltam, hogy miközben zajlott a darab, és a nézőtéren a kivezényelt nebulók mindenre figyeltek, csak arra nem, ami a színpadon történt, a pedagógusok az előcsarnokban cigarettáztak és csevegtek.
Nem szeretnék kiselőadást tartani arról, hogy az ilyesfajta csoportos színház- és kiállításlátogatásoknak, mozizásoknak akkor van értelmük, ha a kísérő tanár előre elbeszélget a tanítványaival a látni- és tudnivalókról, felkelti az érdeklődésüket, utána pedig megvitatja velük a benyomásaikat, meghallgatja a véleményüket. Mert így várhatjuk el, hogy a mostani kis- és nagyobb diákok később is állandó látogatói legyenek a rendezvényeknek. Amelyekről jelenleg valóban hiányoznak a fiatalok. És ezt egyesek fel is panaszolják. Nem kívánok tovább a megkezdett témánál időzni, amelyet nyilván sokan hiábavalónak, nem annyira ,,életbevágónak” tartanak. Én viszont mondhatnám, hogy: ,,Csak az olvassa versemet...”
De ha már ezeknél a mindennapi csalódásoknál tartunk, akkor talán inkább arról kellett volna írnom, hogyan reagáltak a fiatal, jól képzett, művelt, Európa felé tartó szerb politikusaink a honvédtalálkozóra. Akikről eddig azt hittük, hogy ők már mások, nem annyira, vagy egyáltalán nem elvakultak. Mert ők már nem annak, nem azoknak a generációknak a tagjai, akikbe hosszú évtizedeken át, tanéveken keresztül sulykolták, szinte beleverték az egyetlen igazságot, a partizánok dicső tetteit. Legalábbis ezt gondoltuk, de a nyilatkozataikat olvasgatva kételyeim támadtak. Persze, a mostanság oly divatossá vált szólamot, a toleranciát azért felemlegetik, amely -- szerintük -- az esemény szervezőiből hibádzik. Engem viszont egyre inkább az ellenkezőjéről győznek meg.
Nem is kérdeztem, hogy s mint vannak ebben a novemberben. Amely egyelőre szintén elrejti az igazi arcát. Lehet, hogy mire ezek a sorok megjelennek, már kimutatja a foga fehérét, hiszen az előrejelzések most is a várható havazásról szólnak. De néhány nappal ezelőtt, amikor a lehullott faleveleket gereblyéztem, a nedves, szinte térdig érő avar alatt harsogóan zöld füvet, apró, fehér százszorszépeket találtam. Egy tarka pillangót pedig ijedten hessegettem odébb, nehogy a száraz levelek sorsára jusson, a tűz martalékává váljon. Úgy éreztem, túl közel merészkedett a lángokhoz. Talán inkább erre kellene gondolni, a szépre, a vidámra, a felhőtlenre. Még akkor is, ha nyakunkon a tél. A Tél. Amiről egyre inkább azt hisszük, hogy soha nem is múlt el. A legnagyobb nyárban sem.