Bármily keserves is bevallanom, néha visszasírom a jó öreg szocializmust, amikor még nem kellett 25 papír zsebkendőből kiválasztanom az igazit. A túl nagy döntéstér igen csak konfúz állapotot szül bennem. Azonban azt sem szabad elfeledni, hogy a választékosság, vagy ha úgy tetszik, a választás lehetősége egy újabb - eddig ismeretlen - képességünk kifejlesztését helyezte kényszerpályára, ez pedig: a döntéshozatal. Tegyük mérlegre a kettőt. Van egy már jól bevált ,,termékünk”, ami működik, vagy azt hittük és már nem is akarjuk máskép látni, noha poros már, és ósdi. Azaz, lehet, hogy nem a legjobb, de funkcionál - úgy-ahogy -, lehet, hogy nem a legszebb, de már így is megszoktuk - nem összekeverni a megszerettük-kel (az író megjegyzése)! A másik oldalon ott a nagy újdonság a vele kapcsolatos kétkedéssel, kíváncsisággal, bizonytalansággal, változással. Ön melyiket választaná kedves polgár? Talán a régi mosószert, vagy a régi pénzkezelőt, a régi módszereket... és mindenből a régit?
De, mi van akkor, ha a terméket felcseréljük az ember, vagy még inkább az igazgató terminussal! Jómagam színházjáró ember vagyok. A szabadkai magyar színtársulat szinte összes darabját láttam az elmúlt tíz évben. Talán ezért is állok most itt értetlenül, bután, amikor az egyik írott sajtó - korábban soha sem tapasztalt hűséggel - kommunikálja le a jelenkori igazgatócsere mozzanatait.
Mindannak ellenére, hogy a legteljesebb elszántsággal megpróbáltam semleges maradni a Népszínház magyar társulatának berkeiben történő események kapcsán - nem sikerült. Ugye érzik ismét a média hatását. Tény az, hogy a korábbi direktor mandátuma lejárt. Ez az igazgató az elmúlt nyolc évben sok szép dolog közvetlen tanúja, moderátora volt a színházban. De, ő is csak egy halandó a maga hibáival és tévedéseivel együtt. A Csirkefejben láttam őt utoljára játszani, azóta csak a médiában hallom a panaszait. Észrevették már, hogy a másik játékosunkról nem sok jót hallani mostanában, pedig többször volt évad közönségdíjas, a Dr. Bodrogvári Ferec különdíjat is átvehette már, tavaly Pataki Gyűrű díjra jelölték, előrukkolt már egy önálló muravidéki magyar színielőadással a frissen alapított lendvai Diáxínpad tagjaival, Népkör Színi tanodásaival is sikert sikerre halmozott.
Az önkormányzat részéről született egy javaslat az igazgatói szék új ,,megülőjét” illetően. Azt mégsem mondhatom, hogy elfoglalója, hisz sok mindent megengedtek már neki, de ezt még nem. S a társulat ülésének jegyzőkönyvét olvasva azt kellett látnom, hogy nem a régi igazgató felé irányul egy nagy - azaz, szó sincs elszakadási problémákról, sokkal inkább az új befogadásával. Tovább megyek: az új személyének elfogadásával. Hol az igazság? Nos, az Mátyás király korában elveszett...pedig, akkor is voltak komédiások.
Több dolog bosszant ebben az ügyben. Részint az, hogy annak hatása, hogy ekkora teret adtak ennek a témának a magyarság mindennapjaiban. A városlakók közül sokan már a ,,minden vagy semmi” elv alapján reagálnak, tehát: tetszik nekem az az ember, vagy nem tetszik. Ennyit a szakmáról. Másrészt az is bosszant, hogy azok, akik közvetlenül érintettek - a társulat - úgy érzem nem állnak ki hitelesen a véleményük mellett. Na, most szereztem magamnak egy halom ellenlábast. Vállalom. De fontos az, hogy nem a tehetségüket vonom kétségbe, csak az érdekképviseletüket. Hisz sok minden el lett már mondva, fel lett már olvasva, és le lett már írva - olyan polgárok részéről is, akik nem értem, hol érintettek a dologban. Csak a lényeg veszett el: avagy mit is akarunk igazán. Mert nem mindegy, hogy a régi menesztése, vagy az új befogadása jelent nekünk gondot.
Nem szaporítom tovább a szót Még eleget és elégszer értesülhetnek majd a következményekről. De, azt azért elmondanám, hogy én mindig másmilyen papír zsebkendővel próbálkozom, úgy döntöttem, mindegyiket kipróbálom - és vannak már kedvenceim is.