Voltak, akik csak egy-két képet küldtek, mások havi rendszerességgel jelentkeztek, s árasztottak el bennünket jobbnál jobb fényképekkel. Mivel elsősorban a címoldalra kerestük a megfelelő fotográfiát, néhány kategóriát előre meghatároztunk, mintegy irányvonalként. Ezek például a természetfotó, állatok, portré, tájkép, ám a pályázók bármilyen témájú képet küldhettek, és küldtek is. A legtöbben a természetet fotózták, saját udvarukban a virágokat vagy a környezetükben található erdőket, földeket, folyót, tavat. A másik legkedveltebb témának az állatfotó bizonyult. A saját háziállatok mellett sok kép érkezett madarakról, vadon élő vagy állatkertben látható állatokról is. A kiállításra válogatott képek alkotói szépen komponált alkotásokkal mesélnek, vibráló színekkel dolgoznak, odafigyelnek fény és árnyék játékára, mindenképp érdemes a jövőben is foglalkozniuk fotózással. Ha pedig végigsétálunk a kiállított fotográfiák előtt, egy szép képet kapunk Vajdaságról, a helyről, ahol élünk, a mikro- és a makroközösségünkről. A pályázók legnagyobb hányada vajdasági, de érkeztek pályamunkák Magyarországról és Szlovákiából is. A kiállításon a beérkezett több mint ezer fotóból egy kicsivel több mint száz lett kiállítva, s a képek között jócskán találhatunk olyan alkotást, amelyről nehéz eldönteni, profi fotós vagy amatőr készítette-e.

Fotó: Hodolik Boglárka

A formátumra s a kért dimenziókra sajnos nem mindig figyeltek oda a pályázók. Az újság címoldala álló formátum, ezért határoztuk meg, hogy csak álló képeket várunk a pályázatra. Ennek ellenére több fekvő kép is érkezett, ezeket sajnos nem tudtuk figyelembe venni, amikor a címoldalra válogattunk, ám a kiállításon a jobbak helyet kaptak a falakon. Az is többször megtörtént, hogy a pályázó télen küldött be egy nyári hangulatú, nyári tájat ábrázoló fotót, mely szintén nem kerülhet egy bizonyos évszakban címlapra, erre — ha lesz még hasonló pályázat — a jövőben nem árt odafigyelni.

Fotózni jó dolog. Jó csak úgy magunknak kattintgatni, de ugyanilyen jó ezt megmutatni másoknak is. A közösségi oldalakra posztolni, lesni, kinek tetszik, ki kommentel alá valamit. Ez nem új keletű. Régen is sokszor elővettük a fotóalbumokat, és lapozgattuk, emlékezve néhány szép eseményre, élőszóban kommentálva, hogy jé, neki itt még milyen sok haja volt, vagy nini, milyen jól állt ez a ruha rajtad, milyen nagyra nőtt a gyerek, s ehhez hasonlókat. Az emberiségnek a fényképek iránti rajongása nem változott az első fotográfia megjelenése óta. Ami változott, az csupán a mennyiség.

A XXI. században naponta több képpel találkozunk, mint amennyit az 1800-as években élők nagy része egész életében látott. Ez elgondolkodtató. Azt is sokan mondják, hogy a mai világban már mindenkinek ott van a zsebében egy nem is olyan rossz fényképezőgép, ez pedig a telefon. Már csak a profik hurcolják magukkal a nehéz objektíveket, állványokat és gépeket, jó nagyokat sóhajtozva közben (ezt tanúsíthatom). A mai telefonok nagy része már jobb képet készít, mint egy profi gép. Nem kell tehát arra várni, hogy megvegyünk egy méregdrága Nikon, Canon vagy más eszközt. Ráadásul a profi géppel is készülhet rengeteg rossz és használhatatlan kép, illetve fordítva: egy mobiltelefonnal is csinálhatunk kiváló fotókat. A jó képhez elengedhetetlen maga a fotós. S a fotós szeme, mely észreveszi és kiragadja azt az egyetlen képkockát az egészből, amelyről azt érzi, ezt most le kell fotóznom. Egy profi gép tehát nem mindegy, kinek a kezébe kerül. A felszerelésünk (ilyen vagy olyan) tehát megvan, úgyhogy fotózunk is nap mint nap. Az ebédünket, születésnapokat, tájképet, nyaralást. Emlékszem, amikor gyerekkoromban az Adriára utaztunk, analóg fényképezőgéppel kattintgattak a szüleim, apám két filmet rakott a táskájába, így összesen 72 kép készült egy tíznapos nyaraláson, és csak reménykedtünk abban, hogy mind sikerül is. Most körülbelül egy délelőtt alatt elkattintunk ennyit. Hogy ez jó dolog-e, vagy kevésbé, azt döntsék el olvasóink, mindenesetre a vizuális dömpinget egy kiállítással nagyon szépen meg lehet törni. Egy tárlaton ugyanis a képeket élőben, nagyobb formátumban előhívva vizsgálgathatjuk, nem egy számítógép képernyőjén. Egy picit leszállunk a hullámvasútról, és engedjük, hogy hasson is ránk a kép, melyet nézünk.

Hogy mitől jó egy fotó? Talán attól, hogy érzem rajta, hogy aki készítette, az milyen viszonyban áll a fényképezett tárggyal, személlyel, tájjal. És ha ez megvan, akkor rám, aki a képet nézem, szintén hatással lesz. Azzal, hogy valamit lefényképezünk, megőrizzük azt az örökkévalóságnak, hiszen a lefotózott pillanat megismételhetetlen. A kattintás hangjával elmúlik. Mégis megőrizzük. Az időt csípjük tehát el, amikor fotókat készítünk. „Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép — éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot — az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik” (Susan Sonntag).

A zsűri tagja volt Szalai Attila karikaturista, Tóth Lívia főszerkesztő és jómagam. A döntés pedig nem volt sem egyszerű, sem könnyű. De ez csak azt bizonyítja, hogy a beérkezett anyag nagyon erős volt. S ugyan minden döntés szubjektív, végül megszületett a sorrend.

Különdíjasok: Hallai Mihály, Nagy Dénes, Paksi Zoltán, Surányi Bettina, Tari Orsolya. A megosztott harmadik díjat Verona Vujinović és Kovács Áron kapta, második lett Horváth Tímea, az első helyen pedig Tolmácsy Botond végzett, akinek a nyereménye egy Canon PowerShot SX540 HS fényképezőgép, illetve a fotója szerepel majd a Hét Nap 2022. évre szóló falinaptárán is. A legfiatalabb pályázó a tizenkét éves Kabók Luca volt, aki ugyan nem lett díjazott, de egy — fotózásra biztató — apró ajándékcsomagot hazavihetett. A megnyitón a ContraBayando zenekar gondoskodott arról, hogy a szemünk mellett a fülünk is jóllakjon.

A kiállítás egy hétig volt látható, de a tervek között annak más városokban való bemutatása is szerepel, valamint a Hét Nap szerkesztősége úgy döntött, hogy a rengeteg beérkezett fotóból a jövő év folyamán is megjelentet majd néhányat az újság címoldalán.

Tolmácsy Botond (I. díj)

Horváth Tímea (II. díj)

Kovács Áron (III. díj)

Verona Vujinović (III. díj)

Tari Orsolya (különdíj)

Surányi Bettina (különdíj)

Nagy Dénes (különdíj)

Hallai Mihály (különdíj)

Paksi Zoltán (különdíj)