A filmiparból többen már szinte tényként közölték: a tavalyi év után az idén is elmarad a cannes-i filmfesztivál, mivel a szervezők májusról júliusra helyezték át a teljes programot. Szerencsére nem lett igazuk, és a nagy presztízsű szemlének köszönhetően végre újra a filmekre terelődött a figyelem.

Sőt, a magyarok által készített filmekre is, hiszen Enyedi Ildikó A feleségem története című munkája is szerepelt a műsoron. Füst Milán azonos című regényéből merített, a Testről és lélekről több díjjal kitüntetett rendezője egy majd háromórás adaptációt készített a műből. A rendezést, illetve a főszereplőt (Gijs Naber) azonban több filmes szaklap is kritizálta. Maga Enyedi Ildikó a magyar sajtónak azt nyilatkozta, soha életében nem kapott még ennyire gonosz kritikákat. A HVG újságírójának arról is beszélt, hogy hogyan lehet feldolgozni a kritikát: része a szakmának, együtt kell élni vele, meg kell emészteni. Kitért arra is, hogy reméli, egyszer majd megérti, mi volt ez az indulat vele szemben. A jól ismert történet egyébként egy kapitányról szól, aki fogadást köt: elveszi az első nőt, aki belép a vendéglő ajtaján. A főbb szerepekben Léa Seydoux, Luna Wedler, Louis Garrel és Jasmine Trinca láthatóak. Enyedi filmje mellett Mundruczó Kornél új moziját, az Evolúciót is láthatta a közönség. Mundruczó Jupiter holdja című alkotása egyébként négy évvel ezelőtt a versenyprogramba is bekerült.

Ami a cannes-i felhozatalt illeti, jobbnál jobb filmeket mutattak be a közönségnek, sőt több eset is előfordult, amikor maga a zsűri is megosztott díjakat ítélt oda. A 74. gála már csak ezért is igen kaotikusra sikerült. A zsűri elnöke, Spike Lee például már a legelején bejelentette, hogy Julia Ducournau Titane című filmje kapja az Arany Pálmát. Mivel ilyen korábban még nem volt, egészen bizarr módon úgy folytatódott a gála, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen úgy tettek, mintha Spike Lee semmit sem mondott volna. A New York-i rendező minden bizonnyal nem értette a franciául elhangzó feladatát, a tolmácsok sem lehettek a topon, és rossz céduláról is kezdett olvasni.

A Titane a kritikusok és a nézők egybehangzó véleménye szerint is kimagasló alkotás: rendkívül élvezetes és a nyugalom megzavarására minden szempontból alkalmas filmként írják le. A történet egy apa és a tíz éve eltűnt fia találkozásáról szól, és több igazán kemény jelenettel sokkolja a nézők idegeit. Már az előzetesek alapján is David Cronenberg mesteri testhorrorjaihoz hasonlították. Nem véletlenül, hiszen a rendezőnő korábbi munkája a Nyers című kannibálfilm volt. A Titane erőszakos és gyomorforgató pillanatokat, groteszk szexjeleneteket vonultat fel, és valóban az erős idegzetű nézőknek ajánlott.

A zsűri nem győzte méltatni a főszereplőt, Agathe Rousselle-t sem. Maga a direktor is azzal a megjegyzéssel vette át a díjat, hogy köszöni, hogy „beengedték a szörnyetegeket Cannes-ba”. Julia Ducournau egyébként 1993 óta az első női rendező, aki megkapta az Arany Pálmát. Ami az egyéb díjakat illeti, a zsűri nagydíjából kettő-kettőt osztottak ki. Aszhar Farhadi A Hero című drámája és a Compartment No. 6 című Juho Kuosmanen-film kapott megosztott díjat, a másik nagydíjon pedig Nadav Lapid Ahed’s Kneeje és Apichatpong Weerasethakul Memoria című, érzéki drámája osztozott. Leos Carax lett a legjobb rendező az Anette című musicalért, melyben Adam Driver és Marion Cottilard szerepel. Ez utóbbi volt a cannes-i nyitófilm is. Külön említést érdemel még Wes Anderson mozija, a The French Dispatch is, mely egy fiktív francia városban játszódik, ahol amerikai újságírók dolgoznak egy kihelyezett lapnál.

Mivel 2020-ban nem tartották meg a fesztivált, az idénre, mondhatni, kétévnyi mozitermés jött össze, ezekből válogattak a szelektorok. Talán sohasem volt még olyan erős és terjedelmes a felhozatal, mint most. A következő hetekben lehetőségeimhez mérten igyekszem Cannes idei legemlékezetesebb filmjeit bemutatni a Hét Nap hasábjain.

Képek: imdb.com