Esete még abban sem párját ritkító, hogy a gyermek apjának kilétét sokan csak találgatták. Sorsát az teszi megrendítővé, hogy sok év után még ma sem tud választ adni a kérdésre: a történtekben ő a bűnös, vagy az áldozat?

— Elmúlt az az idő, amikor csak sírva tudtam beszélni az életemről — mondja szenvtelen arckifejezéssel M. — A történetemet nem tanulságnak szánom, de annyit minden olvasó megszívlelhet a leírtakból, hogy a titoktartás, a kétszínűség, az őszinte beszélgetések hiánya sok szenvedést, bánatot okozhat a családtagoknak. Az én életutamat legalábbis ez határozta meg.

Munkáscsalád második gyermeke vagyok, volt egy három évvel idősebb bátyám, akit apám hozott a házasságba. A szüleim szépen éltek, nem volt sosem perlekedés — ha anya néha felemelte a hangját, apám csak mosolygott, és azzal intette le, hogy úgysem félünk tőle. Apám családjában mintha a szomorúság rakott volna fészket, nem emlékszem, hogy a nagyszüleimet láttam-e valaha nevetni. Csak akkor voltak egy kicsit hangosabbak, vagy viccelődtek, ha a bátyám a közelükben volt. Sosem mondták, de éreztem, hogy őt sokkal jobban és másként szeretik. Sajnos korán elhaltak, és amikor nagyobbak lettünk, halottak napján mi is kimentünk a sírjukhoz. A családi kriptában a felirat szerint a nagyszülőkön kívül ott nyugodott apám húga is, aki mindössze húszéves volt, amikor elment. A haláláról mi, gyerekek semmit sem tudtunk.

A bátyám éppen befejezte a nyolcadik osztályt, amikor apa hirtelen meghalt. A gyártól, ahol dolgozott, kaptunk valamennyi nyugdíjat, és anyámnak is adtak munkát, hiszen a két gyereket fel kellett nevelni. Akkoriban még olyan divat járta, hogy a munkásokról — lehetőségéhez mérten — a vállalat is gondoskodott. Az apám nyugdíjának hála a bátyám elvégezhette a középiskolát, de én a nyolcadik osztály befejezése után otthon maradtam — azt akartam, hogy jó háziasszony legyek, meg jó anya. Mert már akkor elhatároztam, hogy legalább három gyerekem lesz.

Anya sokat dolgozott gyáron kívül is, így semmiben sem szenvedtünk hiányt. A bátyám a városba járt iskolába, én meg lassan megtanultam a háztartásvezetést, készültem az anyai, illetve háziasszonyi szerepre. És közben — magam sem tudom, hogyan és mikor — köztem és a bátyám között kialakult egy olyan viszony, amely testvérinek cseppet sem volt nevezhető. Talán azért, mert nem jártam sehova szórakozni, nekem ő volt a világon a legszebb, a legokosabb, a legvonzóbb fiú. És lassan annyira összemelegedtünk, hogy alig vártuk, mikor megy anya munkára, hogy egyedül maradjunk otthon. Tiszta szívvel mondom, nagyon szerettük egymást. És azt hiszem, tudtuk, hogy a viszonyunk nem természetes, ám a vonzalom erősebb volt annál a félelemnél, hogy mi történik, ha anya rájön, milyen kapcsolat van köztünk. Csak akkor ültünk le vele megbeszélni a dolgokat, amikor állapotos lettem. Ő kétségbe volt esve, átkozódott, szidott bennünket, állandóan azt kérdezte az égiektől, mit vétett ő, hogy ilyen büntetést mért rá a teremtő. Azt azonban nem akarta, hogy megszakítsam a terhességet, mert attól félt, hogy isten emiatt még nagyobb büntetést ró a családra. Alig múltam tizenhat éves, amikor megszültem a fiamat. A rokonok, a szomszédok úgy tudták, hogy a városban megerőszakolt egy banda, és már késő volt, amikor ezt elmeséltem anyámnak.

Ahogy nőtt a fiunk, egyre kevesebb ember járt hozzánk, anya szó szerint elmarta tőlünk az ismerősöket, barátokat. Azt mondta, nem érdemeljük meg, hogy bárki is szóba álljon velünk, mert bűnösök vagyunk, és erkölcstelenek. Azt hiszem, igazából ezért nem tudott kiteljesedni bennünk a szülői szeretet a fiunk iránt, aki úgy tudta, az apja meghalt. Aztán 1993-ban, a barátai rábeszélésére, önkéntesnek jelentkezett az éppen dúló polgárháborúba. És két nappal a bevonulása után valahol Baranyában elesett. Anyám azt mondta, az ég vette el őt tőlünk, ez a büntetésünk. Ő egyébként alig néhány hónappal élte túl az unokáját, mindketten ott nyugszanak a családi kriptában. Engem akkor kezdett mardosni a lelkiismeret, amikor egy kicsit alábbhagyott a gyász okozta fájdalom: vajon a történtek az én bűnöm, vagy én is csak áldozat vagyok?

A kérdéseimre csak tavaly kaptam választ, amikor megjelent nálunk egy idegen férfi. Elmesélte, hogy katona volt, amikor megismerte apám húgát, és egymásba szerettek. A leszerelése után itt maradt, és született egy kisfiuk. Az ő szülei hallani sem akartak a magyar menyről, ő pedig nem volt elég erős, hogy megküzdjön a szerelmükért. Elköszönt a párjától, a fiától, és apámat arra kérte, vigyázzon rájuk, amíg nem rendezi a viszonyát a családjával. Apám húga sajnos nem tudta elviselni a csalódást, és öngyilkos lett, apám pedig betartotta az ígéretét, és a húga gyerekét a sajátjaként mutatta be anya családjának. Azt viszont nem tudom, milyen magyarázattal kísérve. Az idegen férfi vallomása feloldotta a mi szerelmünk bűnét, de sajnos ennek már nem örülhetünk.