A horvátok kezén levő Bijeljinában ugyan menedéket találtak az elűzött lelencseiek, viszont e várost egyik oldalról a partizánok, másik oldalról a csetnikek támadták folyamatosan. Haime Jozefnek, egy boszniai magyar zsidónak valahogy sikerült kapcsolatba lépnie Magyarországgal. A segítség nem maradt el.

— Bijeljinából vonat ment a Száváig, azzal menekítettek bennünket, magyarokat — folytatja Nagy Sándor az emlékezést. — Mindent el lehetett hozni. A hosszú szerelvény elején hat-hét zárt marhavagon volt, ezekbe semmit sem volt szabad rakni, mert ott utaztunk, a szerelvény nyitott kocsijaira pedig két német tank is felhajtott. Hogy miért kellett éjszaka indulni, azóta sem tudtam megérteni. A Száva, a végállomás, tizenkilenc kilométernyire volt. Lassan araszolt a vonat. Sötét volt, erdő erről, erdő arról. Egyszer csak jobbról lőni kezdtek. Megálltunk, a vonat elején a tank kilőtt egy rakétát. Úgy bevilágított mindent, hogy jobban lehetett látni, mint nappal. Vagy négy-öt percig eltartott a világosság. Megszűnt a lövöldözés. Amikor az első rakéta már esett lefelé, a hátsó tank is kilőtt egy világítórakétát. Ezután békében eljutottunk a Száváig. Ott át kellett kelni, egy hétig biztosan vesztegeltünk. Komp vitte át a folyón a holminkat, négy ember húzta, néhányszor én is átmentem velük. Szerettem oda-vissza kompozni, kölyök voltam. Állatokat is vittek. Egyszer egy tehén valahogy beesett a vízbe, de nem merült el, ahogy vártam volna, hanem kiúszott a partra. Sosem gondoltam volna, hogy a tehén tud úszni… — mondja.

Mivel még nem épültek fel a bijeljinaiaknak szánt házak, a vonat utasait ideiglenesen Ókérre vitték, és a helyi német, szerb családoknál szállásolták el őket. A következő év tavaszán épültek meg a magyar családoknak szánt házak Horthyváron, a mai Máriamajoron, szerbül Stepanovićevón.

— Boszniából százkilencven család jött el velünk, kilencven Szőregre ment, Horthyváron száz házat építettek. A miénk volt az első ház az utcában, ezért az utca neve Nagy Sándor lett. Örültem neki — meséli nevetve.

A Nagy család életében békés időszak következett, de nem tartott sokáig.

— Elég az hozzá, hogy 1944-ben ideértek az oroszok meg a partizánok. Becsénél a német és magyar csapatok visszafogták őket, úgyhogy sokáig, vagy tíz napig nem tudtak átkelni a Tiszán. Amikor Becsénél megkezdődtek a harcok, Horthyvárról mindenki menekülni kezdett, mi is. Magyarok és németek vegyesen menekültek a kocsikon, a magyarok Feketics és aztán Szeged felé, a németek Zombornak. A többiek mindent otthagytak, de mi nem hagytuk el a jószágot. Nem hagyjuk el, hajtjuk, ameddig bírjuk, mert nem tudjuk, hogy hova megyünk. A semmibe. Magyarországra. Gyalog mentem, mert én hajtottam a marháinkat, két tehenet meg egy nagyobb üszőt. Tizenöt éves lehettem. Egy kicsit lemaradtam apáméktól, de megbeszéltük, hogy Feketicsen megvárnak. Nagyjából tudtam a térképről, hogy hol van, meg emlegette is apám gyakran, hogy odavalósi származású. Délután indultunk Horthyvárról, én meg reggel értem Feketicsre. A tehenek már elfáradtak, úgyhogy nem nagyon akartak menni, de hajtottam őket. Apámékkal meg is találtuk egymást, rokonokat viszont nem találtunk, csak nagy nehezen egy Feketét, azt mondták, ő valami távoli rokon. Segített minket ott, Feketicsen, be is költöztünk egy-egy kisebb helyiségbe, de végül vissza kellett térnünk Horthyvárra. A visszaút majdnem az életembe került: éjszaka volt, Ókéren keresztül hajtottam a teheneket, amikor láttam messziről, hogy közeledik egy teherautó, tele emberekkel. Mit csináljak? Hová bújhatnék? Mikor közelebb ért, láttam, hogy civil ruhások meg katonaruhások vegyesen voltak rajta. Volt ott „titovka” is, sajkacsa is, de mindegyiken csillag. Megijedtem: ezek a partizánok! Mindegy, lépkedtem tovább. Amikor mellém ért a teherautó, rám ordított az egyik fegyveres szerbül, hogy: „Dobd le azt a sapkát, a magyar anyád mindenit!” — szóval elkáromkodta magát. Magyar címer volt a sapkámon, mert levente voltam, ez olyan katonaság előtti dolog volt, a partizán meg fölismerte, bácskai lehetett. Talán a magyarok vétettek ellene valamit. Majdnem kővé fagytam, rögtön ledobtam a leventesapkát. Valami csörgő hangot is hallottam, melyet később a katonaságban ismertem fel: a csőre töltés hangja volt. Nem sokkal az első hang után egy másik válaszolt neki: „Ne légy bolond, hát nem látod, hogy gyerek?” A teherautó továbbment. Nem lőttek, de biztos voltam benne, hogy ez most… — de nem fejezi be a mondatot. — Mikor már messze voltak, arra gondoltam: nem hagyom ott a sapkámat! Vissza is mentem érte, de azóta sem hordtam. Szóval visszaköltöztünk Horthyvárra. Egy idő után a partizánok rájöttek, hogy vannak ott magyarok, és onnantól apámnak állandóan jelentkeznie kellett a parancsnokságukon. Akkoriban kezdtek visszajönni az első világháborús szerb önkéntesek, a „dobrovoljacok”, akik még 1941-ben menekültek el. Apámnak mindennap kocsival kellett őket fuvaroznia az elhagyott sváb falvakba. Ilyenkor bement a szerb a sváb házba, és ami ágynemű, bútordarab ott megtetszett neki, felpakolta apám kocsijára. Egész télen meg tavasszal fuvarozta őket oda-vissza. De nem bántottak bennünket. Egy reggel aztán, amikor apám ment volna a parancsnokságra, egy partizán várta a kapuban. „Ne fogj be a kocsiba, nem mehettek sehova.” Nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy március 15-e volt. Sokáig nem tudtunk meg semmi többet, féltünk. Tíz óra körül aztán minden magyarnak névre szóló levél érkezett arról, hogy mit szabad magunkkal vinni: egy zsák lisztet, egy zsák krumplit meg ágyneműt. Aztán tűnjünk el a faluból. Hogy hova, nem mondták. „Menj, ahova akarsz!” Nem sokkal azelőtt vágtunk disznót, anyám rakodta volna fel a kocsira a sonkát, szalonnát, zsírt, a partizán viszont állandóan rászólt, hogy tilos. A kicsik már sírtak a kocsi körül. Anyám is elkeseredett: „Azt akarjátok, hogy ezek a gyerekek meghaljanak éhen?” A katona visszakérdezett: „Engem büntessenek meg maguk miatt? A kocsikat ellenőrizni fogják!” De legvégül csak annyit mondott: „Rakodjanak, amit akarnak” — meséli.

A Nagy család kocsiját végül nem ellenőrizték. Talán könyörületből, talán hanyagságból.

— Miután ki lettünk hajtva, egy üres sváb szállásra mentünk be. Szétnéztünk, nagy pincéje volt sok krumplival, olyan apróval, mint a mogyoró. Nagyon-nagyon megörültünk, anyám megfőzte a burgonyát, a héját csak akkor lehetett lehúzni. Akkor már ismertem és nagyon szerettem a savanyúfüvet is. Vittem anyámnak, azt is főzött nekünk. Valahogy kihúztuk az őszig. Akkor apámnak sikerült Feketicsre szegődnie harmadosnak. Az öreg Kacsmárral egyezett meg: műkeze volt, a fia a katonaságban, úgyhogy egy évig mi műveltük a földjét szállásért és a termés harmadáért cserébe. Amikor az öreg fia leszerelt, a Szolga-szállásra mentünk át, ott voltunk mindaddig, amíg Szolgát a szövetkezetbe nem kényszerítették 1948-ban. „Önként” kellett belépni. Mint korábban a Petőfi-brigádba. Úgy kellett az egész birtokot beadni, önkéntesen! — meséli a felháborodástól remegő hangon. — Addigra én már megnősültem. Volt ugyanis ott egy nagylányom, avval jártam, aztán állapotos maradt. Nekem elárulta, de senki másnak rajtam kívül, az anyjának sem. Még semmi nem látszott rajta, úgy gondoltuk, majdcsak kitalálunk valamit. Mindenszentek előestéjén ellenőrök jöttek hozzánk, és kukoricát, búzát meg krumplit találtak, azt akkoriban be kellett szolgáltatni. A központban, a mai Putnik kávézó mellett volt a raktár, ahova vinni kellett. Onnan mentem hazafele a kocsival, amikor utolértem a nagylányomat. Sírt-rítt, hogy mit csináljunk, nekem meg megesett a szívem rajta, és hívtam, hogy jöjjön mihozzánk lakni. Félt az anyjától, hogy majd megtudják. Odaköltözött hozzánk, és aztán, amikor meg akart lenni a gyerek, elköltöztünk a szüleimtől. A feleségem anyja kitagadott bennünket. Később, évek múlva megbékélt velünk, de nagyon sokáig haragudott. Szóval már nős ember voltam, amikor ez a Szolga belépett a szövetkezetbe, és beadta a szállást, a földet, mindent. Apám viszont nem volt hajlandó belépni, inkább Szenttamásra költözött a családdal. Én meg ott maradtam Feketicsen minden nélkül, és beléptem. Csak később, amikor 1988-ban nyugdíjba mentem, akkor kezdett az élet egy kicsit rendbe jönni.

(Vége)