Nem az időjárás kiszámíthatatlanságáról jutott eszembe ez a cím — mire megjelenik az írás, megérkezik az igazi tavasz is! —, hanem a régi Hét Nap-os emlékek kirakókockái álltak így össze bennem. Szó szerint: a megsárgult, elárvult újságkivágások, papírfecnik (merthogy mindig kitéptem, nem pedig kivágtam az archiválandó cikkeket), de jelképesen is: míg válogattam őket, árnyalakok, különféle hangok és helyszínek, illatok és ízek kavarogtak képzeletem boszorkánykonyháján (tudván tudva, hogy míg nem lesz meg a „kovász”, vagyis a cím, bizony a mondandóm sem dagad írássá).
Kezdhetném így is, Tolnai Ottó költeménye nyomán: „Mi volt kérded a legszebb Dániában / kapásból válaszolhatok a repce / igen a repce a keresztesvirágúak családjából” […] „s arra száll a harmat azon csillog remegve / és a repcetáblák tengerbefutó csíkjára landoltunk mi is”… Versmondói vénám nem véletlenül buzogtatja bennem épp ezeket a dallamokat. A repcemezők végtelenbe nyúló, sárga foltjai nagyjából minden évben elkísértek bennünket az óbecsei Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére, ahol 1975-ben, negyedikes gimnazistaként a riportpályázaton vettem részt, s dolgozatom első helyezést ért el. A zsűri elnöke, dr. Papp József költő a díjátadó gálán úgy fogott velem kezet, hogy reméli, valamelyik szerkesztőségben kamatoztatom majd a tehetségemet. Fel sem fogtam igazán a szavait! A következő héten felkeresett Orosz Ibolya (későbbi kolléganőm és Mesterem), a 7 Napban megjelent rólam egy portré, valamint a riportom, aztán pedig magához hívatott Brenner János, az akkori főszerkesztő, hogy becserkésszen a szerkesztőségbe. Tessék! Landolás a harmatos és illatos repcetáblán! Tudniillik, „történelmi” időt írt akkor a 7 Nap: a „lepedőújság” kapott egy kis formátumú magazinmellékletet, s abban az első „mintapéldányban” már az én nevem is szerepelt, állandó, külső munkatársként. Ennek jelentőségét tulajdonképpen csak most, az idők távlatából tudom igazán értékelni, mint ahogyan azt is, hogy ösztöndíjasa lettem a szerkesztőségnek! (Ha jól emlékszem, Szőke Katalint segítették még egyetemi tanulmányai során.)
Olga Horváth K. Györgyöt, viccrovatunk egykori szerkesztőjét konferálja fel az egyik élőújságon
Azok a huncut bakik!
Ismerik, ugye, azt a mondást, a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Nos, ez nem nagy vigasz annak, aki épp megbotlik. Főleg egy zöldfülűnek! 1980-ban szerződtettek állandó munkaviszonyra, de akkoriban egy évet gyakornoki státusban kellett dolgoznunk. A kollektíva legfiatalabb tagjaként Burkus Vali néni és Orosz Ibolya után rám örökítették a Jó pajtás rovatot, ami állandó terepjárással, iskolalátogatással járt. Nem az események után, hanem elébe kellett vágnunk! Az akkor még divatos, országos jellegű munkaakciókról is kötelezően hírt kellett adnunk. A július 4-ei és 7-ei állami ünnepekre készülvén a dél-szerbiai Bela Crkvára igyekeztünk Ibivel és Szabó Attilával, de utunkba ejtettük a letenkai ifjúsági munkatábort is. Szokványos feladatok és kérdések: például ki a legfiatalabb és a legidősebb táborlakó? „Ko je ovde veterinar?” — a veterán helyett! Apró nyelvbotlás, de én úgy égtem, mint a rongy (még a négy hónapos magzatom is, akivel ekkor voltam viselős, igencsak rugdalózni kezdett a méhemben).
Zentán a Thurzó Lajos-iskola saját mezőgazdasági birtokát jártam körül, mert a legkiemelkedőbb gazdálkodók voltak. A vasút melletti telken megmutatták az istállót is, ahol egy külön akolban szarvasmarhák kérődztek. Szép, fejlett tehenek! Cincogás, vihogás, majd hahotázás a hátam mögött. Ezek bikák! A deszkák miatt nem láttam sem tőgyeket, sem ivarszerveket, hát mondtam, ami épp eszembe jutott. Persze tudhattam volna, hogy bikákat hizlalnak eladásra!
Beszélgetés a szabadkai könyvtárban Ács József költővel Vajda Gábor és Hózsa Éva társaságában
Okos szemüveg
Dési Ábel kollégám mufurc ember hírében állt (megjárta a Goli otok poklát), és jobb volt nem keresztezni az útját. Ám akit megkedvelt, azt minden héten ellátta könyvekkel. Okos szemüveg címmel verset is írt nekem, de legtöbbször így közelített felém: „Mit alkot Szabó Magda lánya?” Egy-két évig kitartóan nyaggatott, győzködött, mire összeszedtem a bátorságomat, és Hózsa Éva barátnőmmel (akkor még gimnáziumi magyartanárnővel) meglátogattuk otthonában az írónőt. Az „interjúláz” 1984-ben kezdődött. Sikerült találkoznom a XX. század nagyjaival: Bacsó Péter és Szabó István Tamás filmrendezőkkel, Galgóczi Erzsébet, Juhász Ferenc, Mándy Iván, Móricz Virág, Nagy Gáspár, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Serfőző Simon, Weöres Sándor, Závada Pál írókkal-költőkkel. Kalandok voltak ezek a javából! (Az interjúk előtt be is számolok ezekről.) Ezen írásaim révén váltam aztán a művelődési rovat munkatársává, majd szerkesztőjévé.
Akkor rühelltem, most pedig áhítattal gondolok arra, hogy a kezdetektől fogva részese lehettem például a Csépe Imre, a Podolszki József, a Szenteleky Kornél, a Kosztolányi Dezső Irodalmi Emléknapoknak; az Általános Iskolások Művészeti Vetélkedőjének, Béres Károly maradéki anyanyelvápoló táborának pedig az alapítói közé kerülhettem… Mindez a múlté (lesz)?! Ifjúi hévvel dicsekedhettem azzal, hogy 1994-ben és 1996-ban zsűrizhettem a Ki mit tud? vajdasági selejtezőin és elődöntőin…
Tárlatmegnyitó a régi szerkesztőségben (a régi városháza félemeletén)
Olvasótoborzás
Az Otthon és család rovat szerkesztőjeként nyughatatlanul kutattam, milyen olvasói akciókat agyalhatok ki, amelyeket, szerencsémre, mindig támogattak a szerkesztőség tagjai. Elsődlegesen a lap népszerűsítése és az olvasók toborzása volt a cél (jóllehet a 60 000-es példányszámot is megéltük!), de engemet az egyediség és a minőség is motivált. Sajnos nem maradt fenn minden megmozdulásról saját dokumentációm, némelyeket tehát nem tudok datálni. Ilyen például a nagycsaládosokat bemutató sorozatunk (az egyik anyuka 16 gyermeknek adott életet!) vagy a Kárpát-medencei magyar óvodásokat, iskolásokat megszólító, Szív küldi szívnek szívesen elnevezésű, karácsonyi képeslapokat készítő gyermekrajzpályázatunk. A Bohóckodjunk mások örömére akciónkat 1989 decemberében hirdettük meg azzal a céllal, hogy ajándékot juttassunk az árvaházi gyermekeknek. A tartomány 27 helységéből 42 intézmény és 23 magánszemély vett részt közös játékunkban, amely során több mint 2000 bohóc és bábfigura került ki az alkalmi műhelyekből. A szerkesztőség minden zugát ellepték a dobozok. A zsűrizés után a szabadkai iskolások segítségével egyenként csomagoltuk celofánba és masniztuk fel a bábukat, majd Szabó Attila fotóriporterrel eljuttattuk őket a tartományi gyermekintézményekbe (a kamanci Gyermekfalu növendékei neveztek el ekkor Télanyónak).
1995-ben a legnépszerűbb vajdasági pedagógust kerestük a tanulók révén. Ők terjeszthették fel a jelölteket, aztán olvasóink szavazhattak. Mindössze 44 írásos méltatás érkezett be a címünkre, de a kísérő levelek, megjegyzések, vélemények feledhetetlenek maradtak. Számomra az egyik legkedvesebb: „Az ő ötösét soha el nem fújja a szél.” Sikerrel járna ma egy ilyen akció?!
A 2003. augusztus 27-ei számunkban írtam az ikrek találkozójáról, amelyet Bácskossuthfalván tartottunk meg 57 „párossal”. (Bácsgyulafalváról két dupla páros is érkezett ugyanabból a családból, és voltak hármas ikreink is!) A legidősebb ikrek 1929-ben születtek, a legfiatalabbak alig 4 hónaposak voltak. 16 000 olvasói szavazószelvény közül húztuk ki annak a testvérpárnak a nevét, amely megnyerte a főnyereményt, egy színes televíziót… Egyszer volt, talán igaz sem volt…
A kamanci Gyermekfaluban Télanyóként
Podolszki József Irodalmi Emléknapok, 2018 — a publicisztikai pályázat eredményhirdetése
