* Miért választottad ezt a szakot, szakmát, mit szeretsz benne?

— A Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium matematika szakán tanultam, ahol rengeteg szakkör közül lehetett választani. Számomra az egyik legmeghatározóbb élményt, tudást és közösséget a Bolyai Filmműhely csapatában kaptam, Horváth Mihály és néhai Póth Imre vezetésével. Ezután előbb a Kaposvári Egyetemen tanultam mozgóképkultúra és médiaismeret szakon, majd a Szegedi Tudományegyetemen végeztem el a filmtudományi mesterképzést. A filmezésben azt szeretem, hogy sok munkával jár egy film előkészítése, a forgatás nagy koncentrációt igényel, és nagyon stresszes, egyszersmind hatalmas adrenalinlöketet is ad. A forgatások után sokszor egyszerre érzem magam kimerültnek és pörgök ezerrel. A tavalyi év során két film alkotófolyamatában is benne voltam. A saját diplomafilmemet és az egyik évfolyamtársam, Pataki Kati filmjét is én vághattam, közben írtam a szakdolgozatomat. Lehet, hogy csak az alkotói folyamatot élem meg egy kisebb halálként, amikor rendezőként érzelmileg és szellemileg sokat beleadok a film létrejöttébe, de a vége mindig megéri. Persze néhány hét vagy hónap után visszanézve a kész alkotásra mindig rájön az ember, hogy hol és hogyan lehetne még jobban csinálni, de ezt a tudást a következő projektumnál mindig fel tudom használni.

* Nem sokan jutnak ki ilyen fiatalon ilyen sok időre külföldre, neked sikerült! Hogyan kerültél Torontóba, s mennyi ideig leszel ott?

— A magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága 2013 óta hirdeti meg a Kőrösi Csoma Sándor és a Petőfi Sándor Programokat. Amíg az elsővel a diaszpórában élő magyarokat lehet segíteni, az utóbbival a Magyarországgal szomszédos államok szórványmagyarságához küldik a fiatalokat. Amikor én jelentkeztem a Kőrösi Csoma Sándor Programra, az európai országok mellett Törökország, Izrael, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok közül lehetett választani. Így kerültem a kelet-kanadai Torontóba. Az ösztöndíjas feladataimat kilenc hónapig végzem itt, szeptember közepén érkeztem és június közepén repülök haza. Ezt az időszakot megelőzte egy budapesti szakmai felkészítő, illetve június végén egy zárókonferencia keretében számolunk be az elvégzett feladatainkról. Így összesen tíz hónapot ölel fel a KCSP-s élet.

* Mi a feladatod, milyen munkakörben helyezkedtél el? Kikkel dolgozol, hol?

— Minden ösztöndíjas egy meghatározott településen működő szervezetek munkájába segít be a kilenc hónapig tartó küldetése során. Négy nagy terület alapján osztották szét a fiatalokat: néptáncoktatás, magyarnyelv-tanítás, cserkésztevékenység és adminisztrációs feladatok. Én Torontóban két fogadószervezetet kaptam, a Rákóczi Alapítványt és a Kanadai—Amerikai Magyarság című hetilapot. Az alapítvány életében igen szerteágazó feladatokat látok el. A többi közt három év kihagyás után készülünk a nagy múltú Magyarságismereti Mozgótáborra, melynek előkészítési feladatait látom el. A Kanadai—Amerikai Magyarságba pedig heti rendszerességgel írok cikkeket, tudósítok a torontói magyar eseményekről, illetve az újság online felületeit is szerkesztem. A két fogadószervezetem munkássága szorosan egybefonódik. A Rákóczi Alapítvány az idén ünnepli fennállásának 70. évfordulóját, az egyik legnagyobb programjának, a már említett Magyarságismereti Mozgótábornak (Diákok Határok Nélkül Program) az ötlete pedig harminc évvel ezelőtt fogalmazódott meg az Aykler házaspárban, dr. Papp Aykler Zsuzsában és néhai férjében, Aykler Bélában. A kettős jubileum kapcsán egy cikksorozatot is elindítottunk Visszatekintés címmel, ennek én vagyok a felelős szerkesztője. Továbbá a Diákok Határok Nélkül Program főpillérei a területi referensek, akik Vajdaságban, Erdélyben, Kárpátalján és Felvidéken végzik a munkát. Velük közösen aktívan munkálkodunk a 27. Magyarságismereti Mozgótábor előkészítésén.

* Miben más szakmai szempontból az újságírás/filmrendezés az itthonival összehasonlítva?

— Szakmai szempontból az újságírás tekintetében nincs különbség a kanadai magyar szerkesztőségi élet vagy a Kárpát-medencei között. Sok hasonlóságot vélek felfedezni a Délvidékkel. Ahogy ránk, vajdasági magyarokra is igen erősen hat az, hogy Szerbiában élünk, egy soknyelvű és sokkultúrájú környezetben, ez ugyanúgy jellemző a kanadai magyarokra is. Az írásaimban duplán kell ügyelnem, hogy sem angol, sem szerb eredetű szavakat ne írjak bele a tudósításaimba, kerüljem az olyan kifejezéseket, mint például az örökíró, mert azt nem értik. Itt, Torontóban is azt tapasztaltam, hogy a helyiek a „hunglish” nyelvet beszélik, vagyis az angol és a magyar egyfajta keverékét. Amit nem tudnak az egyik nyelven, elmondják a másikon. A kanadai általános és középiskolás magyar fiatalok hét közben angolul vagy franciául tanulnak, hiszen mindkét nyelv hivatalos. Hétvégén pedig a magyar iskolában tanulják az anyanyelvüket, valamint a magyar történelmet, földrajzot és kulturális sajátosságokat. Ám sokszor látom azt, hogy a fiatalok számára néha egyszerűbb az iskolai szünetekben átváltani az angolra, mert azt magabiztosabban beszélik. Néha irigylem tőlük ezt a fajta kétnyelvűséget. A vajdasági magyarok — velem az élen — nem tudom, mikor vetkőzik le a szerb nyelv iránt érzett ellenszenvüket, belső gátjukat.

* Mi az, ami tetszik az ottani világban, és mi az, ami kevésbé?

— Szimpatikus az emberek nyitottsága. Kanadába évente több százezren költöznek. Torontóban is rohamtempóban építik a felhőkarcolókat. Óriási ország, Torontó pedig hatalmas város, szó szerint mindenféle embert lehet itt látni. Nemcsak bőrszín alapján, hanem nemi és vallási hovatartozás tekintetében is. Például én az otthoni nagyvárosokban nem láttam olyan indiai férfiakat, akik turbánban járnak. Később rájöttem, hogy ők a szikh vallás követői. Ami még meglepő volt számomra, hogy Torontó belvárosában, nem messze a munkahelyemtől van a Gay village, vagyis a melegnegyed. Ahol még a könyvesboltban is LMBTQ-irodalommal találkozol, valamint a zebrák és az utcatáblák is szivárványszínűek. Ezt sem Budapesten, sem Belgrádban nem tudnám elképzelni. Még. Hiszen az otthoni társadalmunknak sok változáson kell átesnie az elfogadás felé vezető úton. De igen gyakori Torontó utcáin a túlságosan PC, vagyis politikailag korrekt ember is. Véleményem szerint érdemes tiszteletben tartani a másik szuverenitását, de tudni kell elfogadni mások kritikáját is. Továbbá ami nemcsak Torontónak, hanem minden nagyvárosnak az átka, hogy nem lehet 5 perc alatt eljutni egyik helyről a másikra. Ahhoz, hogy katolikusként magyar nyelvű szentmisén vegyek részt, 2 órát kell utaznom, egyet oda, egyet vissza. A kanadai téllel kapcsolatban kettős érzéseim vannak. Egyrészt nagyon örültem, hogy hosszú évek óta az idén láttam először normális telet, hiszen november óta meg sem áll a havazás. Ám az itteni tél egyáltalán nem olyan, mint amilyenre én a kanizsai gyerekkoromból emlékszem. Volt olyan nap Torontóban, amikor -20 fok volt a hőmérséklet, de -30-nak érződött. Én nem vagyok fázós típus, de az idei télen több réteg harisnya és néhány „majica” is felkerült rám. A helyiek már annyira megszokták a kanadai extrém hideget, hogy a -20 fokban is láttam olyan embereket, akik rövidnadrágban és papucsban járkáltak az utcán.

* El tudnád képzelni az életed ott, a nyugati világban?

— Szerintem tapasztalatként mindenképp remek egy ilyen út. Hiszen nemcsak a kultúra terén ismerhetsz meg új dolgokat, hanem az új emberek és a másfajta életfelfogás révén te is sokat fejlődhetsz. Nem mellesleg egy igazán nemes célt szolgálhatsz azáltal, hogy segíted a távol élő nemzettársaidat. Szívesen meglátogatnék további távoli helyeket is akár turistaként, akár filmes alkotóként. Én magamat egy örökmozgó lokálpatriótának tartom. Így bátran ajánlom másoknak is, hogy hosszabb-rövidebb időre kóstolják meg, milyen máshol az élet, és az utazások során tágítsák a világnézetüket, de ne feledjék, hol van az otthonuk. Számomra a haza egyértelműen a Kárpát-medence, azon belül is Vajdaság és Magyarország. E két államban szeretnék a továbbiakban, életem hátralévő részében élni.

* Mik a további terveid? Mivel szeretnél majd itthon foglalkozni?

— Torontóból június közepén repülök haza, ám a nyaram elég mozgalmas lesz. A Rákóczi Alapítvány Magyarságismereti Mozgótáborában pécsi helyi vezetőként találkozhatnak velem a fiatalok. Ezek után pedig a Szabadkai Egyházmegye hittanos fiataljai között létezem majd, hiszen 2016 óta az életem és a nyaraim szerves része a Jézus Barát Gyalogtúra. A nyári táborok után pedig valamelyik televízióban és írott sajtóorgánumban szeretnék újságíróként, riporterként, szerkesztőként tevékenykedni. Mindemellett a szakmámnak, a filmrendezésnek is szeretnék élni, és jó néhány rövidebb, valamint egész estés dokumentumfilmet és fikciós alkotást elkészíteni.

* Mit üzennél a fiataloknak Torontóból szakmai vagy élettapasztalat szempontjából?

— Remélem, a coelhói értekezéseknél mélyebben tudok szólni az emberekhez, akár ebben az interjúban, akár az írásaim vagy a filmjeim által. A Kőrösi Csoma Sándor Program felé kacsingatóknak vagy az útjuk kezdetén álló fiataloknak annyit mondanék, legyetek bátrak, és merjetek nagyot álmodni! Még akkor is, ha nehéz, ha a környezeted forgatja a szemét a terveidet hallgatva. Bízz magadban!