A Szabadkáról származó Jovanović Edit, a Szerémség Magyar Művelődési Egyesület elnöke az otthonában várt bennünket. Vele volt Bertók Eszter, aki Pirosról költözött a településre, miután férjhez ment, és Šimonjik Zlatko, a helyi magyar civil szervezet első elnöke.

Eszter néni azonnal elmondta, hogy most ünnepelték az ötvenedik házassági évfordulójukat, majd rátért arra, hogyan került ő idős korára az egyesületbe.

— Amikor idejöttem, a férjem szülei egymással még beszéltek magyarul, de a gyerekek már akkor sem nagyon ismerték ezt a nyelvet, az utcán pedig senki sem szólalt meg az anyanyelvemen. Egyszer a plébános úr telefonált nekem, és megkérdezte, felolvasnék-e a színházban egy rendezvényen valamit magyarul. Elvállaltam, de nagyon megijedtem, amikor kiderült, a szöveget nekem kell kiválasztanom. Az öcsém felesége tanító néni, a segítségével találtunk egy verset, mely nekem is tetszett. Még valakinek kellett volna muzsikálnia és énekelnie magyarul, ám időközben visszalépett, így egyedül álltam közönség elé. Utána azt mondták, már hosszú ideje, nagyon sok éve nem hallottak semmit ebben a városban magyar nyelven. Ez 2003-ban történt, és utána megalakult a művelődési egyesületünk. Zlatko ötlete volt, hogy először tanítsuk meg magyarul írni-olvasni azokat, akiket érdekel, és én elvállaltam a feladatot. Így kezdődött. Gondoljon bele: hatvanan voltunk, és csak én tudtam magyarul. Akkor a többség azért jött, mert szeretett volna magyar igazolványt.

Zlatko szerb nyelven társalgott velünk, mivel nem beszél magyarul.

— Én a horvátoknál voltam elnök, de mivel a szüleim után magyar vagyok, egy kicsit bosszantott, hogy nekünk nincs semmink, ezért létrehoztuk az egyesületet. A családban az édesanyám tud magyarul, a két fiútestvére azonban már nem. Azt mesélik, a fiatalabb nagybácsim kiskorában csak magyarul beszélt, de mivel a gyerekek piszkálták, áttért a szerbre. Aztán jöttünk mi, unokák, és már nem tanultuk meg a nyelvet. Ez sajnos minden itteni családra jellemző, de hogy miért alakult így, azt nem tudnám megmondani. Magyar iskola a második világháború után nem is volt, a templomban horvátul miséznek. Az itteni magyarok mind katolikusok, mindenki meg van keresztelve. A plébános úr is szerette volna, hogy havonta egyszer legyen magyar nyelvű mise. Volt is rá próbálkozás, az emberek azonban nem tudták követni.

— Eszti és én magyarul szoktunk imádkozni — szólt közbe Edit asszony, Eszti néni pedig hozzátette, ő valójában református, de mivel nincs templomuk, a katolikus misére jár.

— Az itteniek azért sem mernek megszólalni magyarul, mert szégyellik magukat, ha hibáznak vagy tévesen mondanak valamit. Nekem három gyermekem van, és velük is előfordult, amikor kicsik voltak, hogy elejtettek egy-egy magyar szót, de a többiek kinevették őket. Aztán nekem is azt mondták, anya, itt beszélj úgy, ahogyan a többiek, ne pedig úgy, ahogyan Szabadkán. A legidősebb fiam Szabadkán járt egyetemre, ott is maradt, most Zentán dolgozik, és szépen beszél magyarul, a lányom és a másik fiam is mindent megért, és ha kell, meg is tudnak szólalni.

Minden hétfő délután

— Mi elsősorban kultúrával foglalkozunk, tánccsoportunk és énekkarunk van. Nem szeretnénk, ha az emberek csak azért járnának hozzánk, hogy megszerezzék a magyar állampolgárságot, ezért nyelvoktatás most nincs — vázolta a tevékenységüket Edit. — Korábban négy évig tartottam anyanyelv-ápolási órákat nálunk és a környező falvakban is. Esztivel tervezgetjük, hogy az egyesületben újra tartunk magyarórákat a gyerekeknek, mert ők is kérik. A jelenlegi helyzetet úgy kell elképzelni, hogy nagyon szeretnek énekelni és táncolni, de nem beszélnek magyarul. A dalok szövegét el tudják olvasni, aztán később, gyakorlás közben a szavakat is megtanulják, tehát értik is, miről énekelnek. Persze, érezhető a kiejtésükön, hogy nem ismerik teljesen a nyelvet, de a foglalkozások nagyon fontosak számukra, én pedig mindig megkönnyezem, hogy annyira igyekeznek.

Juhász Gyula népzenész nagyon sokat segít nekünk, mert nincs honnan merítenünk, nem tudjuk, mely dalok voltak jellemzőek erre a vidékre. A táncosok kezdetben fehér szoknyában jelentek meg, piros és zöld szalaggal az alján, hozzá piros mellénnyel és zöld köténnyel, ami mindenkinek nagyon tetszett, a szakemberek azonban megmagyarázták, hogy ez nem eredeti viselet. Azóta már van másik ruhánk, melyet a Gyöngyösbokréta bírálóbizottsága is jól fogadott, de az itteniek a régit jobban szeretik. Az itthoni fellépéseken a táncokat is arra a zenére ropjuk, amelyet jobban ismernek az emberek. Mivel ezek nem eredeti magyar népdalok, a hagyományőrző rendezvényekre mással készülünk. Az énekcsoport tavaly katonanótákat adott elő, most lakodalmas dalokat kezdtünk tanulni. A katolikus templom udvarában van a termünk, melyben az egyesületünk dolgozik minden hétfőn. Először az énekesek próbálnak, majd a táncosok következnek.

Beszélgetőtársaim elmondták, ők itt, a szórványban nagyon összetartóak, együttműködnek, eljárnak egymás rendezvényeire. Szávaszentdemeteren sem érzik magukat háttérbe szorítva, a község támogatja őket, pályáznak a tartományi titkárságoknál és a Magyar Nemzeti Tanácsnál. Évente három-négy, számukra fontos bemutatkozásra mindig sikerül elutazniuk, most pedig az énekkarnak szeretnének új fellépőruhát vásárolni.

— Mi itt más helyzetben vagyunk, mint azok a csoportok, amelyek a tömbben működnek, és fontos kitartanunk. Nekünk nagyon sokat számítanak ezek a hétfői napok, énekelgetünk, beszélgetünk, biztatjuk, bátorítjuk a gyerekeket, hogy szólaljanak meg magyarul, aminek lassan lesz is eredménye — fejezték be a beszélgetést bizakodóan az asszonyok.