A vendégek egyikének rokonai fenn élnek a hegyen, régi kőházakban, nomád körülmények között. Áram, vezetékes víz és sok más nélkül, ami modern életünk része. Birkákat meg kecskéket tenyésztenek. A tengerparti városba csak havonta egyszer mennek le, beszerezni a legszükségesebbeket. A téli hónapokban igencsak szűkösen élnek. Már a fűtéshez szükséges fa beszerzése is gondot okoz, mert néha félnapi járásra levő helyről kell hazacipelniük a tüzelőt szamárháton. Ilyenkor csak a legidősebbek maradnak otthon, ők látják el a jószágot. Tavaly télen nagy hó esett, és több napig meg is maradt. A férfiaknak le kellet menniük a faluba fáért, csak a nyolcvanéves nagymama maradt otthon. Megetette a birkákat, a kecskéket, utána bement főzni. Már javában rotyogott az étel, amikor arra lett figyelmes, hogy a birkaakol felől morgás, bégetés hallatszik. Azt gondolta, hogy kóbor kutyák zargatják a jószágot, így hát botot fogott, és elindult az akol irányába a hóba vájt ösvényen. Már a közelben járt, amikor észrevette, hogy a birkák egy része eszeveszett módon rohangál, bentről meg vérfagyasztó morgás, üvöltés hallatszik. Érdekes módon az istálló ajtaja be volt csukva. Valószínűleg a birkák rúghatták be maguk mögött, a retesz meg rászorult, ezáltal foglyul ejtve a bent tartózkodókat. Vér volt minden irányba. A mama ösztönösen érezte, hogy itt nagyobb a baj, mint gondolta, ezért visszacsoszogott a házba, hogy megkeresse fia vadászpuskáját. Mint minden asszony, aki a hegyekben él, ő is kislánykora óta tudta kezelni a fegyvert. Csőre töltötte, és visszacsúszkált az ólhoz. Ott már minden elcsendesedett. A kint rekedt birkák némán álltak egy kupacban, de az igazán ijesztő az volt, hogy bentről sem hallatszott már semmiféle zaj. Nem volt morgás, sem ijedt bégetés. Csak rosszat sejtető csend. Kinn már sötétedni kezdett, így hiába lesett be a szűk kőablakon, jóformán semmit sem látott. Szólítgatni kezdte a birkákat, de jókedvű bégetés helyett vérfagyasztó tompa morgás volt a válasz. Ekkor már biztos volt benne, hogy nem kóbor kutya van odabenn, hanem valószínűleg egy farkas. Már gyerekkorában is sok rosszat hallott erről az állatról, akkor is félt tőle. Ez az érzés most is gyötörte a lelkét. Körbenézett az akolban, tekintetével azt a bárányt kereste, amelyet ő nevelt fel, mivel a kis gyapjas anyja ellés közben elpusztult. De hiába fürkészte, nem látta. Ekkor tudatosult benne, hogy biztosan odabent van, és ha még nem ölte meg a farkas, akkor ő is ugyanazt a félelmet éli át, amelyet ő. Hirtelen nagyon mérges lett, és már nem félt. Nem egy nyolcvanéves öregasszony állt kint, hanem egy anyai ösztönnel megáldott nő, akinek meg kellett védenie azt, akit felnevelt. Felrántotta az ajtózárat, és lőtt. Mindkét golyót abba az irányba, ahonnan a morgás hallatszott. Mikor elült a dörej hangja, megint csend lett. Becsukta az ólajtót, visszament a házba a petróleumlámpáért, majd azzal világítva, meg a puskát újratöltve megint benézett a sötét akolba. Ott feküdt a farkas, két birka, meg az egyik birka teteme alatt a bárány, akinek az ijedségen kívül más baja nem történt. Azóta is hősként ünnepelik a bákót, pedig ő csak a báránykáját mentette.

(Vadászpapa)