Október 12-én tartották meg a bácsfeketehegyi II. Tamburafesztivált

A tambura a lantfélék családjába tartozó kis testű, hosszú nyakú pengetőhangszer (Szeged környékén tökciturának, Kecskeméten nótafának is nevezték). Kínától az Adriáig, Oroszországtól Észak-Afrikáig rengeteg változata létezik. Közép-Európában a hangszer perzsa–arab változata terjedt el, mely a 16–17. század folyamán valószínűleg török közvetítéssel került előbb Dél-Európába, később az onnan felhúzódó népességgel Magyarországra. Egészen a 19. századig énekkísérő hangszerként használták, és csak a század második felében jelentek meg a tamburazenekarok. Virágkorát az elmúlt században élte. Főként a horvátok, a bunyevácok és a vajdasági szerbek használják, de akadnak még magyar tamburazenekarok is.

Tamburabandák az egykori Jugoszlávia területén, akárcsak Magyarországon, a múlt században jöttek létre. A zenekari igények nyomán kialakult újabb tamburaváltozatok hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereitől örökölték nevüket (kontra, brács, cselló, basszprím). A tamburabandák harmonizálása, játékstílusa, repertoárja lényegében azonos a cigánybandákéval. A Dél-Alföldön — ahol a tambura elterjedt — lakodalomban, falusi, sőt városi mulatságokban is ugyanolyan rangja volt, mint a cigányzenekarnak. Az együtteseket is leginkább zenész cigányok alakították — a délszlávok körében ugyanúgy, mint a magyarokéban; vegyes lakosságú területen egyszerre háromféle repertoárt is játszottak: délszlávot, svábot és magyart.

A Magyar néprajzi lexikon adatait követve könnyen eljuthatunk a magyarázatig, miért lett kedvelt népi hangszer a tambura Bácsfeketehegyen is. Sárközi Ferenc helybéli néprajzkutató adatai is arra világítanak rá, hogy e hangszer szeretete, a rajta való muzsikálás tudománya féltve őrzött kincs volt, legtöbbször apáról fiúra szállt (olykor egy-egy kiválasztott, tehetséges tanítványra). Az ,,iskolázatlan’’ mesterzenészek között néha fennállt a rivalizálás is, hiszen nem volt mindegy, kit hívnak meg a szállási lakodalmakra, falusi mulatságokra talpalávalót húzni. A dalárdák, majd pedig a művelődési egyesületek megalakulása után — amiben nagy szerepet kaptak a tamburazenekarok — már nem volt gond az utánpótlással. (A bácsfeketehegyi II. Tamburafesztiválon járva egy éltes néni egy 1909-beli képet mutogatott a körülötte ülőknek édesapja tamburazenekaráról.) Bizonyos vélemények szerint a tambura népszerűsége a tanyavilág lepusztulásával, az ottani hagyományok kihalásával hozható kapcsolatba.

Az immár második alkalommal megtartott bácsfeketehegyi Tamburafesztiválon — melyen a vendégeket Pál Károly, a Feketics ME elnöke, valamint Marko Rovčanin kishegyesi polgármester köszöntötte — hét zenekar és egy leánykórus mutatkozott be a telt házas színházterem közönségének. A legfiatalabb résztvevők a helybéli Nikola Đurković Általános Iskola Tamburazenekarának tagjai voltak, akik — minden bizonnyal — remek utánpótlást nyújtanak majd a több válságot, átalakulást és sikert megélt ugyancsak bácsfeketehegyi Árvalányhaj (felnőtt) együttesnek. Rajtuk kívül jól ,,pengettek’’ a Keviből jött Jóbarátok, a zentai Sarkanytú, a péterrévei Tücsök zenekar, a zentagunarasi Petro Kuzmjak Ruszin ME tamburásai és az adai Kócos zenekar. A finálét — a Feketicsi ragyás csárda című dalt — a szabadkai Dalkötő leánykórus, továbbá az újjászerveződött Csalogány együttes Csonka Ferenccel, valamint Török Noémi népdalénekes az Árvalányhaj csapatával közösen adta elő mindannyiunk nagy-nagy örömére.