Kenneth Branagh, napjaink egyik legismertebb színésze és rendezője elkészítette saját gyermekkorának memoárját, mely a ’60-as évek végétől indul Észak-Írországban. A térség egy puskaporos hordó, Buddy (Jude Hill) mindennapjai azonban felhőtlenül telnek. Moziba jár, az utcákat rója, és jól érzi magát családjával az egyre veszélyesebb városban. Hamarosan azonban megszaporodnak a harcok, és a menekülés tűnik az egyetlen járható útnak.
A Belfast egy fekete-fehér film, mely nagyon hasonlít Alfonso Cuarón Romájára, mely szintén egy önéletrajzi ihletésű alkotás. A film színtelensége azonban előnyére válik: a színészekre, az arckifejezésekre figyelünk elsősorban, az alakítások pedig igazán parádésak. Amikor Buddy és családja moziba vagy színházba megy, az ott látott előadások meglepő módon színesek. Bravúros és izgalmas megoldás, mellyel a színész-rendező végtelen rajongását fejezi ki a filmművészet és a színpad iránt. A Belfastot hét Oscar-díjra jelölték, minden bizonnyal az idei díjszezon egyik nagy esélyese. A fesztiválokon eddig már több mint 230 jelöléssel és 45 díjjal büszkélkedhet Branagh rendezése.
A film a vallási összetűzések és az ártatlan, idilli gyerekkor naiv életszemléletét ütközteti, Buddy pozitív személyisége ugyanis legyőzi a félelmet, nem törődik az egyre fenyegetőbb veszéllyel. Megismerjük Buddy családját, az édesapját, aki Angliában dolgozik, és gyakran van távol a szeretteitől. Édesanyja szinte egyedül neveli Buddyt és testvérét. A nagyszülők kisegítik őket, a nézőknek pedig a számos szerethető karakter láttán szemernyi kétségük sem lehet afelől, hogy Branagh életének valódi szereplői köszönnek vissza a Belfastban. A rendező kicsit sem „művészkedi túl” a filmet, inkább a visszafogottság jellemző rá. Nem próbálta végtelen hosszúságúra nyújtani művét, a másfél órás játékidő már-már kuriózumnak számít.
Jamie Dornan játssza Buddy apját, akit korábban Mr. Greyként ismerhettünk meg abban a bizonyos toxikus kapcsolatot bemutató erotikus filmben, amelyért tömegek özönlöttek a moziba. Kellemes meglepetés Dornan játéka, határozottan bebizonyítja, hogy tehetséges színész. Caitríona Balfe alakítja a feleségét, aki valósággal ragyog a vásznon. Szinte minden gesztusa, mondata és megnyilvánulása őszinte és reális. A nagyszülők szerepében az Oscarra jelölt Judi Denchet és Ciarán Hindset láthatjuk, mindketten megnyugtató, biztos pontok a közös jeleneteikben. Ami az ifjú Jude Hill játékát illeti, vitathatatlan, hogy ebbe a gyerekbe rengeteg tehetség szorult. Szinte hihetetlen, mennyire életvidám és érzelemdús tudott lenni ebben a filmben. Mikor érkezik el az a pont, amikor valaki eléggé megérik ahhoz, hogy elfogadja a felnőttek kegyetlen valóságát? Mikor látja be, hogy biztonságosnak hitt világa már nem az a menedék, amelyben felhőtlenül élte le gyermekkorát? El tudja-e fogadni a felnőttek gyakorlatias, számára mégis értelmetlennek tűnő döntését, hogy most már valóban menni kell? Kevés húsba vágóbb fájdalom van annál, mint amikor szeretett hazánk ellenünk fordul, otthonból csapdává változik. Rengeteg ilyen hely van a világon, és azt hiszem, ezzel az érzéssel a ’90-es években számos rokonunk, barátunk vagy akár mi magunk is kénytelenek voltunk szembesülni itthon is. Ahogyan például azok is, akik ma Ukrajnából, Kárpátaljáról menekülnek. A Belfast a gyermeki ártatlanságon túl persze sokat mesél a polgárháborúvá eszkalálódott konfliktusról is, a zavargások árnyékában mégis egy mélyen emberi, hihető karakterekkel és őszinte érzésekkel teli dráma húzódik meg.
Kenneth Branagh filmje nem váltja meg a világot: egy egyszerű történet egyszerű emberekről, akik élni, nevetni és szeretni akarnak, felhőtlenül. Mennyivel jobb sorsra lennének érdemesek.
Kép: imdb.com
