A XIX. század vége vidékünkön is a női sportok kibontakozásának időszaka volt, amit a férfiak jelentős része eleinte rosszallással fogadott. Az öntudatos, emancipált hölgyeknek bizony meg kellett vívniuk a harcot az egyenjogúságért a különféle sportágakban, melyek addig kizárólag a férfiak kiváltságai voltak. Hosszan tartó, lassú és küzdelmes folyamat volt ez, mely csak a XIX. század legvégén és a XX. század elején hozta meg az annyira óhajtott egyenjogúságot a sportban. Csak akkorra sikerült ugyanis elérni annak társadalmi szintű elfogadását, hogy a kerékpározást, korcsolyázást, teniszezést, úszást, vívást, vadászatot stb. a nők is egyenrangúan űzhetik, és hogy abban senki sem gátolhatja meg őket.

Kerékpárverseny Nagybecskerek központjában (1897) — a képek Németh Ferenc gyűjteményéből származnak

A nagybecskereki Torontál 1898 márciusában már tényként szögezte le, hogy Torontál megye székhelyén „a nőemancipáció hatalmas lépésekkel halad előre, s minthogy a 19. század végén vagyunk, semmin sem csodálkozunk. A nők ugyanazon jogokat és előnyöket akarják, mint a férfiak”. Az idő tájt ugyanis az emancipált becskereki hölgyek igyekeztek minél több olyan munkát vállalni, amelyet addig kizárólag a férfiak végeztek, bizonyítva ezzel egyenjogúságukat és rátermettségüket. Ezt a kerékpározás példája is igazolja. Ma már nem kelt feltűnést a kerékpározó nő, de a XIX. század végén, amikor még a kerékpározás kizárólag férfisport volt, bizony nagyon szembeötlött.

A Béga menti városba az első kerékpárt Ludvig Handke hozta 1887 áprilisában, méghozzá Angliából, a híres Hillman, Herbert & Cooper cégtől. (Európának akkor már 45 000 kerékpárosa volt.) Ez a Kangaroo típusú jármű volt az első a megyeszékhelyen, s e sokak szerint korszakalkotó műszaki találmánynak a megjelenésétől kezdve számos rajongója akadt. 1896. augusztus 1-jén a megsokasodott kerékpárosok megalakították a Nagybecskereki Kerékpár Egyletet, hogy intézményes formában fejleszthessék ezt az akkortájt igen népszerű sportágat.

A kerékpár megjelenése Nagybecskereken a hölgyeket is igencsak vonzotta, akik várták az alkalmas pillanatot, hogy bekapcsolódjanak e sportágba. Név szerint ugyan nem ismerjük az első becskereki nőt, aki fel mert ülni a kerékpárra, de a Torontál című lap szenzációs hírként számolt be arról, hogy 1896. április 28-án egy hölgy végigkerékpározott a nagybecskereki főutcán. Erről (az akkor szinte hallatlan esetről) az újság „a legújabb szenzáció” megjelöléssel, Biczikliző hölgy Nagybecskereken címmel számolt be olvasóinak: „Tegnap és tegnapelőtt, a Hunyady utca keramitján az első hölgy repült végig a biczikli sebes szárnyain. Az első fecske, természetszerűleg általános feltűnést keltett, s a legegykedvűbb sétálók is megálltak nézésére annak a bátor nőnek, ki egy korszak inaugurálására vállalkozik. A kíváncsiak bizonyára azt kérdezik, milyen hát ez első bicziklista dáma? A németek már versbe is foglalták a gyengéd nem kvalifikációját, mely magyar fordításban így hangzik:

Ha fiatal csinos lányka / ül föl a kerékpárra / önmagát ne szégyenelje / de aki már vénecske / és nem formás a teste / az üljön fiákerre.”

A Nagybecskereki Kerékpár Egylet tagjai (1899)

A lap tudósítója utólag még megjegyezte, hogy az első kerékpárosnőnek nem volt szüksége fiákerre.

Nem sokkal a bátortalan kezdet után 1896 augusztusában már a kerékpározó hölgyek is helyet kaptak a Nagybecskereki Kerékpár Egyletben, melynek keretében külön női szakosztályt alakítottak. Sőt, az évi közgyűlésen is megállapították, hogy „a kerékpársport hatalmas lendületet nyert, s hogy különösen a nők mutatnak iránta nagy kedvet”. Pedig a konzervatív közvélemény nem nyugodott bele egykönnyen a kerékpározó hölgyek látványába. Még két évvel később is, 1898 nyarán a helyi lap Kerékpározó nők címmel boncolgatta a témát, elítélve a maradi felfogású polgárt: „Szörnyen szemet szúr neki, hogy a nők föl mernek ülni a biciklire. Üljenek lóra, szamárra, öszvérre, kocsira, ha úgy tetszik, de ne biciklire, mert az új és szokatlan. Minden, ami szokatlan, rút is egyszersmind az ő hályogos szemében. [...] Fölhozza a közerkölcsiséget és még egészségügyi érvekkel is dobálódzik, mert szerinte a biciklin ülő nő illembe ütköző látvány, nem is említve azt, hogy addig-addig hajtja a kerekes járművet, míg púpos lesz, elcsenevész és eldurvul.”

Országos szinten is a becskerekihez hasonlóan alakult a közvélekedés a kerékpározó hölgyekkel kapcsolatosan. Veszedelmes, az illemmel összeegyeztethetetlen sportnak tartották, az ironikusabbak pedig folyton azt hangoztatták, hogy a nők nem a testmozgás miatt akarnak kerékpározni, hanem azért, hogy a lobogó ruháikat mutogassák, és gavallérokat szerezzenek maguknak.

A rosszalló közhangulat kezdetben egy kissé fékezte is Becskereken a női kerékpározás fejlődését, ám ez szerencsére nem tartott sokáig, mindössze két-három évig. Azután a konzervatív felfogású polgárok is lassan belenyugodtak a dologba, és idővel a kerékpározó hölgy már mindennapi látvány lett.

A pécsi Kerékpár-Sport című szaklap (melynek volt egy melléklete is, a Kerékpáros Hölgyek Lapja) 1897-ben azt tanácsolta a hölgyeknek, hogy egyelőre szoknyában biciklizzenek, mivel a nadrágot (!) sokan nem nézik jó szemmel. Az a bizonyos kerékpározásra alkalmas szoknya pedig „a rendesnél 8–10 cm-rel rövidebb legyen, szélessége 3 méternél több ne legyen”, és kerékpározás közben sapka helyett a nőknek ajánlatos szalmakalapot viselni.

A Nagybecskereki Kerékpár Egylet női szakosztálya (1898)

A XIX. század végén országszerte megjelentek a női kerékpárok is, melyek közül a Turul, a Raleigh és a Kayser típusú kétkerekűek voltak keresettek. Nagybecskereken akkortájt a Waffenrad (Swift) lánc nélküli kerékpárok, valamint az angol és az amerikai gyártmányok voltak népszerűek, illetve elérhetőek, méghozzá Novák J. C. kereskedésében. Igencsak érdekes, hogy a szemfüles nagybecskereki üzletember vásárlóinak naponta szervezett kerékpároktatást a nagybecskereki kerékpárpályán. Brosckó Ede raktárában pedig Dürkopp-féle Diana biciklik voltak kaphatóak.

A becskereki kerékpárosoknak nem volt saját szaklapjuk, de sajtótörténeti kuriózum, hogy 1898, 1899 és 1900 februárjában, Köszörűs címmel, alkalmi farsangi élclapot jelentettek meg, Sz. Szigethy Vilmos szerkesztésében. A lap a Nagybecskereki Kerékpár Egylet farsangi víg estélyén látott napvilágot.

A becskereki kerékpározó nők nemcsak a versenyeken bizonyítottak, hanem a különféle túrákon is. Csaknem minden héten szerveztek kirándulást a környező helységekbe, s a megtett kilométereket gondosan bejegyezték könyvecskéjükbe. Az év végén a legsikeresebbeket díjazták. Az egylet 1898. évi túrapályázatán például az első díjat Kokits Luna nyerte 5002 megtett kilométerrel, a második özv. Hegedűs Miklósné lett 1169 kilométerrel, a harmadik pedig Pfneisl Gizella 650 kilométerrel. Ezek az eredmények még ma is tiszteletet érdemelnek.

A kerékpározó bánáti hölgyek még a XIX. században bebizonyították rátermettségüket, méghozzá nemcsak hazai pályán, hanem külföldön is. A legnagyobb sikert Molnár Sándor bókai földbirtokos neje és leánya, Erzsike érte el. Ők ketten vettek ugyanis részt a Monte-Carlo és Lourdes közötti „távkerékpározáson”. Az 1007 kilométeres szakaszt 1899. június 12-e és július 7-e között tették meg. Naponta tehát 65 kilométert kerékpároztak, s a korabeli tudósítások szerint még arra is volt bőven idejük, hogy ismerőseiknek képes levelezőlapokat írjanak. Ez a szereplés jelentős erkölcsi sikere volt a bánáti női kerékpározásnak.

Források: Kéri Katalin: Hölgyek napernyővel. Nők a dualizmus kori Magyarországon 1867—1914. Pannonia Könyvek, Pécs, 2008; Németh Ferenc: A nagybecskereki sajtó története (1849—1918). Forum, Újvidék, 2004; Németh Ferenc: Régi kerékpárosok. Magyar Szó, Bánáti Híradó, 1987. máj. 9.; Németh Ferenc: A hölgyek is kerékpároznak! Családi Kör, 1996. jan. 11.; Gross-Becskereker Wochenblatt, 1887. ápr. 6.; Torontál, 1896. ápr. 30., okt. 7., júl. 31., okt. 30., nov. 4., 1897. okt. 19., 1898. márc. 26., jún. 4., júl. 18., 1899. júl. 14.