— Ha jól emlékszem a gyermekkoromban hallott történetekre, a macedón apám egy egyetemi tanulmányi kiránduláson vett részt Magyarországon, és ott ismerte meg az anyámat — mondja, miközben elmélázva néz a semmibe, keresve az elmúlt idők szereplőit. — Szerencséjükre anya tudott valamennyire angolul, apám anyanyelvi szinten beszélte, így valahogy megértették egymást. Olyannyira, hogy a kéthetes, magyarországi tanulmányi út folytatást kapott, és még egy év sem kellett, hogy összeházasodjanak. Azt hiszem, abban az időben itt sokkal könnyebb volt az élet, mint Magyarországon, hát úgy döntöttek, hogy Szabadkán telepednek le. Ez a barátságos város a Pest és Kumanovo közti úton fekszik. De anyának voltak itt rokonai, akiket elbűvölt anyámék házassága, és lakást kerestek az ifjú párnak. Nem mondom, hogy az apám kifogástalanul megtanult magyarul, de a rokonsággal, barátokkal, szomszédokkal — nyelvtani hibákkal ugyan, de — tudott beszélgetni.

Anyának nagyobb gondot okozott a szerb nyelv elsajátítása, a nemeket, a padežokat sosem tanulta meg helyesen használni. Apám dolgozott, anyának középiskolai végzettsége volt, de apa szerint a nőt nem pénzkeresésre teremtette az isten, az kizárólag a férfi dolga. Így lett anya „úri” háziasszony, aki három gyereket szült, három fiút, akik közül én a második vagyok. Az öcsém nagyon fiatalon, húszévesen meghalt. Vadul motoroztak a barátjával, és a vakmerőségükért ő az életével fizetett. Anyát nagyon megviselte a tragédia, még a természete is megváltozott. Én berukkoltam, amikor az apám beteg lett. Egy gyors lefolyású betegség végzett vele. Apa halála után nem sokkal a bátyám megnősült, és visszament Macedóniába, habár jobban tudott magyarul, mint macedónul. De azt mondta, hogy megy megmenteni apa családfáját, nem akarja, hogy a hangzatos vezetéknevünk kihaljon. Anyának nem volt sok rokona Magyarországon, ezért nem jártunk sűrűn Pestre. Anya hamisítatlan jugós lett még azután is, hogy az ország széthullott. Elmúltam harmincéves, amikor megnősültem, és közel jártam a negyvenhez, amikor apa lettem — sokat vártunk az első babára. Anya időnként hazajárt látogatóba Szabadkára, de ment is gyorsan vissza. Délen ő jobban érezte magát. De azt hiszem, valójában magányos volt. A bátyámnak három gyereke született, de anya sosem volt olyan igazi dadus-nagyi — ha kellett, besegített, viszont sosem vállalta, hogy egyedül vigyázzon a három unokára, amíg kicsik voltak. Azt hiszem, ez volt az igazi ok, mely miatt új párkapcsolatban kereste a vigaszt. De sehogyan sem tudott rokon lélekre akadni, hát sorakoztak az új „kiszemeltek”. Amikor a feleségem kívánságára húsz év után elváltunk, magam is egyedül maradtam, hiszen a gyerekek már felcseperedtek. Akkor jelentette a bátyám, hogy anya férjhez ment egy amerikaihoz, aki a követségen dolgozott. Amint lejárt a mandátuma, visszament Amerikába — anyámmal. Én mindössze kétszer találkoztam vele, de úgy tűnt, anya végre révbe ért, hát nem idegeskedtem. Igaz, ahogy egyedül maradtam, anya nagyon hiányzott. Azt hiszem, mi értettük meg egymást a legjobban.

Három év múlva az anyám egy kiránduláson szakadékba csúszott, gerincsérülést szenvedett, és kerekesszékbe került. A férje már nyugdíjas volt, és sokat utaztak. Szenvedélyesen szerette az óceánjáró hajókat, és gyakran mentek hosszú hétvégékre. Amerikában a kerekesszék nem átok, anya úgy utazott, mint bármelyik másik turista. Azt hiszem, Mexikóból jöttek haza, amikor kimentem hozzájuk látogatóba. Egy alkalmazott tolta lefelé a hídon anyát, akinek a férje két bőrönddel igyekezett lefelé. Valamiért kicsúszott az alkalmazott kezéből a kerekesszék, és anyám felgyorsulva gurult lefelé a deszkán: egyenesen az óceánba. Én eszeveszetten üvöltöttem, utána akartam ugrani, de nem engedtek a biztonságiak. Pillanatok alatt közbelépett a hajó mentőszolgálata, és anyát percek alatt a felszínre húzták, a kerekesszék a mélyben maradt. Csaknem két hétig volt kórházi kezelésen, én a férjével együtt állandóan ott voltam mellette, és amikor hazaengedték, hozták a kerekesszéket, melyet ő hidegen eltolt magától. A jelenlevők megrökönyödésére a saját lábán állt. És azóta az anyám ismét jár! Az orvosa adott erre szakmai magyarázatot, de szinte mindenki, még a sajtó is, csodaként emlegette. Nem csoda volt, mindössze egy baleset, de a következmény maga a csoda. Már három éve, hogy az anyám kiesett a székből, és azóta úgy él, mint régen. Két alkalommal már voltak is itthon, és a szomszédok a csodájára jártak. Én nem hiszek semmi túlvilágiban. Úgy érzem, az anyámat az én szeretetem gyógyította meg.