* Hogyan és mikor alakult meg a Duna Kajakklub?

— Megalapítása két szakaszban történt. Hetedik-nyolcadik osztályos koromban már létezett az Olimpia Kajakklub, és a kajakokat technikaórán mi készítettük, a másik tanár pedig kajakozni vitt bennünket, de a versenykajaktól még nagyon messze voltunk. Addig jutottunk, hogy a Tito-stafétát mi vittük a Dunán Bezdántól Apatinig. A Duna Kajakklub önálló egyesületként hivatalosan 1988-ban alakult meg, de néhány évvel korábban már szakosztályként működött a zombori Népi Technika keretében. Én tizenhét évig fociztam, a kajakklubba a gyerekek hívtak át, hogy egy kicsit segédkezzek, végül itt ragadtam. Visszatérve a labdarúgásra, abban az időben Bezdánban nagyon jó ifjúsági csapatunk volt, az együttesben azonban Küllődről, Monostorról, Béregről és Zomborból érkezett labdarúgók játszottak. Mi focizni szerettünk volna, így a teljes ifjúsági csapattal átigazoltunk Vörösmartra, ahol tizenhét évet töltöttünk. Már az első néhány évben három rangfokozattal feljebb léptünk. Pályafutásomat a ma már Horvátországhoz tartozó település csapatában fejeztem be, de ezután még hatvanéves koromig a vasárnapi ebéd után kedvtelésből fociztunk a kollégákkal a grundon.

Panda János 

* A kajakklub megalakulása után azonnal munkához láttak. A gyerekek tömegesen csatlakoztak a klubhoz?

— A gyerekek száma a rendelkezésre álló eszközöktől függ, mert kajakozni csak úgy lehet, ha van mibe beleülni. Azokkal a barátaimmal folytattuk a munkát, akikkel egykor diákként a kajakokat készítettük, azzal a különbséggel, hogy ekkor már a saját gyerekeinket edzettük. Lehoztuk a padlásról a régi kajakokat, megjavítottuk őket, de ezek a hajók nem ütötték meg a versenyszintet. Az első versenyen szembesültünk azzal, hogy bármennyit dolgozunk, ilyen felszereléssel nem érhetünk el jó eredményeket. A gyenge szereplés után felmerült bennünk a kérdés: érdemes-e így folytatni? Ekkor kutatni kezdtem, számos edző barátot találtam itthon és külföldön egyaránt, szakirodalmat olvastam, tehát elindult egy tanulási folyamat. Képeztem magam, mert hajtott a siker utáni vágy. Olyan jó tanulóknak bizonyultunk, hogy 1990-ben Jajcéban, a jugoszláv országos bajnokság pionír korosztályában minden versenyszámot megnyertünk. Ilyet sem előttünk, sem utánunk nem ért el senki. Tele voltak velünk a zágrábi újságok: azt írták, hogy mi vagyunk Matija Ljubek örökösei, de olyan cím is megjelent, hogy Bajnokok a sátorból, mivel amíg a többi csapat hotelben töltötte az éjszakákat, mi pénzhiány miatt a tó partján lévő sátorban aludtunk.

* A siker további lendületet adott volna a munkához, de az akkori ország ellen szankciókat vezettek be…

— A szankciók miatt versenyzőink négy éven át nem utazhattak külföldre, éppen abban az időszakban, amikor a pionír korosztályban bajnoki címet szerző generáció nemzetközi sikereket is elérhetett volna. A politika igyekezett valamilyen módon megtörni az embargót, abban a reményben, hogy ha egyszer sikerül rést ütni rajta, az utat nyithat a sportélet normalizálódása felé. A Jugoszláv Kajak-kenu Szövetség akkori elnöke, Časlav Vejić kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően elintézte, hogy 1995-ben benevezhessünk a Japánban megrendezett világbajnokságra. Mindenkivel elhitette, hogy ott kell lennünk a vb-n, hiszen úgysem érünk el számottevő helyezést, még a selejtezőből sem jutunk tovább, így senkinek sem tűnik fel a jelenlétünk. Csakhogy két bezdáni versenyzőm, Szarka Zoltán és Panda Antónia egészen a döntőig jutott, melyet már közvetít a tv, és melyről írnak az újságok. A szervezők bajba kerültek, hiszen szankciók alatt álló ország sportolóit engedték indulni, ezért kizártak bennünket a vb-ről. A hír eljutott akkori országunk kormányához is, a nagykövetünk a helyszínre érkezett, és a házigazdákkal tárgyalt annak érdekében, hogy mégse zárjanak ki bennünket. Végül sikerült megállapodásra jutni, azzal a feltétellel, hogy a hajóról levesszük a jugoszláv és feltesszük az olimpiai zászlót, valamint Jugoszlávia helyett a megnevezésünk Szerbia és Montenegró lesz. Így bennünket már évekkel azelőtt Szerbia és Montenegróból érkezett versenyzőként tüntettek fel, mint ahogy ez az ország valójában létrejött. Néhány hónappal később más sportágak képviselői is részt vehettek nemzetközi versenyeken, de az úttörők mi voltunk.

* Mi történt a szankciók feloldása után?

— A sportra és a kajakra is nagyon nehéz időszak köszöntött. Számos versenyző lerakta a lapátot, mások külföldre távoztak. Toni (Horvát Panda Antónia — a szerző megj.) Szlovéniába szerződött, én pedig a mi válogatottunk mellett a szlovén nemzeti csapat vezetését is átvettem. 2005-ben Aleksandar Šoštar akkori sportminiszter felhívott, és megkért, hogy térjünk vissza, és építsünk fel egy profi csapatot. Elvállaltam a feladatot, Toni visszajött Szlovéniából, és ekkor került be még két versenyzőm, Tibor Márta és Major Kubik Renáta a válogatottba. Az első olimpiai ciklusban Európa- és világbajnoki érmeket szereztünk, bár Pekingbe nem jutottunk ki. A 2012. évi londoni olimpián azonban már részt vett a bezdáni női kajaknégyes. Hat bezdáni sportoló szerepelt az olimpián, így elmondható, hogy 84 ország kevesebb versenyzővel vett részt az ötkarikás játékokon, mint Bezdán. A kajak előtt az evezést rendezték meg a London központjától nyugatra található Eton Dorney nevű mesterséges tavon, és észrevettem, hogy az egyik pályán a közepes értékű hajók is képesek nyerni. A selejtezők során igyekeztünk úgy menni, hogy a legkedvezőbb pályát kapjuk meg. Az elődöntőben a kívánt pályán eveztünk, de három hét után a verseny napján megfordult a széljárás, és az óriási előnyünk hátránnyá változott. Végül a 10. helyen végeztünk, aminél többet vártunk. Az olimpia után a lányok szülési szabadságra mentek, és a négyes szétesett. Új versenyzőkkel kezdtünk dolgozni, és a kitartó munka meghozta gyümölcsét, hiszen a tavalyi korosztályos világbajnokságról öt aranyéremmel tértünk haza. Szerbia a mi aranyérmeinknek köszönhetően végzett az éremtáblázat 4. helyén.

* Ma is aktívan részt vesz a kajakklub munkájában?

— Toni, Márti és Attila (Horvát Attila — a szerző megj.) átvették tőlem a rámenősséget, a szigorúságot, a pontosságot, a professzionális viszonyulást. Én itt vagyok, hogy szükség szerint „megélesítsem” a dolgokat, ahol csattogni kell, ott egy kicsit belevágok. A többiek túl puha lelkűek, de vannak pillanatok, amikor ez nem elég, mert akkor csak a 7. leszel, vagy döntőbe sem jutsz. Ahhoz, hogy világbajnok legyél, másra is szükség van.

* Ha újrakezdhetné, ismét kajakedző lenne?

— Valószínűleg nem. Ahhoz, hogy negyven éven át ezt csináld, kell negyven év egy másik munkahelyen is, ahol megkeresed a kajakra elköltött pénzt. Ezerből nagyon kevesen — talán öten-hatan — kapják vissza a befektetett pénzt, ennyien tudnak megélni belőle. Más sportágakban sokkal kevesebb munkával sokkal több pénz forog. A kajak kemény munkát követel. Ami elmúlik, és eredményeket is hozott, azt az ember utólag szépnek látja. Igyekszem csak a szépre emlékezni.

* 1991-től 2012-ig versenyzői 17 alkalommal bizonyultak Zombor legjobb sportolóinak a felnőttek mezőnyében, néhány hete pedig önt részesítették kitüntetésben.

— Nagyon meglepett, hiszen ilyen rangos elismerést sportolók és a sportban dolgozók nagyon ritkán kapnak. Jólesett, hogy valakik követték, mit csináltam egész életemben, és elismerték a munkámat. A kis sportok nincsenek jó helyzetben, ami a kajakra is érvényes.