A Rózsák című produkció a KDSZ egy korábbi, A kisinyovi rózsa című előadásának vizuális világából nőtte ki magát. Ez utóbbinak a szövegkönyvét Tolnai Ottó írta. Az íróval az előadást megelőző Különórában Urfi Péter újságíró beszélgetett.

Tolnai Ottó az első, meghatározó színházi élményeiről mesélt, például arról, amikor először látta a Csárdáskirálynőt a kanizsai amatőr színházban. Ez olyan meghatározó élmény volt, amely aztán még sokáig elkísérte, ahogyan az a mitikus pillanat is, amikor találkozott a címszereplőnővel a kútnál, miközben a lány vizet merített. Emlékeibe égett az is, amikor először leshetett a kulisszák mögé, vagy amikor már gimnazistakorában látott egy különös színházi előadást, melyben az volt lenyűgöző, hogy nem volt átmenet a színészek hétköznapi élete és a színjáték között. A hétköznapiság monumentalizálódott a színpadon. Azóta a színházban leginkább a hétköznapiság, a tárgyak kopása ragadja meg, illetve minden olyan momentum, amely valóságos lehet.

Tolnai szerint a művészetek — az irodalom, a színház, a zene, a képzőművészet — hasonló távolságra vannak egymástól. Ahogyan a vajdasági művészetről, úgy az irodalomról is volt egy nagyon merész álma, de legalább olyan fontosnak, a missziójának tartja a képzőművészetről való beszédet is.

Fotó: Szerda Zsófi

Miután megírta A kisinyovi rózsa című versét, a szerző könyvekre osztotta azt, és az volt az egyetlen kérése a rendező felé, hogy a színészek kottatartóról kezdjék olvasni a szöveget. Tolnai felidézte, hogyan szőtte bele a saját, hétköznapi motívumait a szövegbe. Hogyan merült fel a jerikóirózsa, mely végtelen hosszú ideig tud meglenni víz nélkül, és melyet ő maga szomjaztatott, sőt, naplót vezetett róla, hogyan nem locsolta a virágját. Felelevenítette, mi ihlette a kalaptűt, Kisinyovot, a lüke fiút, az elfekvő élményét, a madárcsontú zenetanárnőt és az ezüstkanalat, a cikóriából főzött tejeskávét, az indigófonalat és az átfestésre váró radiátort. Ezek a motívumok kezdtek mozogni A kisinyovi rózsa születésekor, és ezek a motívumok keltek önálló életre a Rózsák című előadásban is.

Urbán András számára rendkívül fontos a szövegekkel való viszonya, nagyon sokszor irodalmi alkotásokból indul ki. Ilyenkor éppen azt vizsgálja, hogy meddig színház a színház. A rendezővel Jászay Tamás kritikus beszélgetett. Urbán elmondta, hogy a Rózsák valójában egy transzformáció eredménye, és arról szól, hogy a mozgás, a tárgyak, a képi világ miként inspirál egy önálló produkciót. Az előadás néma, de mégsem akarja megtagadni „atyját”, ezért is hangzik el az elején ez a néhány sor: „Azt hiszem, először látok egy színpadot éjjel...”

Urbán emlékeztetett, hogy a színház nagyon sajátos műfaj, mely egy meghatározott térben és időben a közönséggel való kapcsolatában jön létre. A Rózsákban A kisinyovi rózsa valósága válik egyfajta performance-szá, hiszen amíg Tolnai a valóságra improvizál, addig az itt bemutatott darab az előbbi improvizációra rögtönöz. Burleszkszerű, nem mesél történeteket, csak a meghatározott pillanatban történő kapcsolatot keresi, egyszersmind egy Nagy József-hommage is.

Az előadás izgalmas anyagokat használ: bácskai agyagot, szalmát, Tolnai indigóját... Egy képzőművészeti installáció épül fel, mely valamiféle kozmikus, metaforikus térbe bomlik ki, arra emlékeztetve a közönségét, hogy mindig vannak falak, melyek még leomolhatnak előttünk. Ne felejtsük el, hogy van világűr, és akkor egy kicsit megkönnyebbülünk.