„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, […] aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert Isten a szeretet […], akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást” (1Jn 4,7—11).

Mégis naponta látjuk, hogy mind többen elfordulnak/elfordultak a szeretettől. Helyét a pénz, a félelem, az értékek élvezete váltotta fel, ami akkora fogyasztási hullámot indított el a világban, amely már környezeti katasztrófával fenyeget. Gondoljunk csak a néhány évvel ezelőtti, londoni buszokon megjelent hirdetésre: „Valószínűleg nincs Isten, hagyd abba az aggódást, élvezd az életed!” Holott az Isten törvényei nem az élvezeteket irigylik az embertől, hanem az élvezetek öncélú hajszolását, mely megfosztja az egyént a szabadságától, az értelmes és örömteli (boldog) élet lehetőségétől. Senki sem számol azokkal a gondokkal, amelyek akkor állnak elő, amikor az Istent letaszítják a földi élet trónjáról, és az aranyborjút ültetik a helyébe. Az élvezetek hajszolásával nem építhető élhető világ. 

Az aranyborjú a dekadencia, a materializmus, a pénz, a vagyon, a gazdagság és az önző cél előtérbe helyezésének tartós szimbólumává vált (Forrás: arcanum.com)

Az Isten és hit nélküli emberi nem a válságok sorozatát hozta magával. Elfelejtettük volna: „Létezésünket annak az Istennek köszönhetjük, akinek a képére teremttettünk” (1Móz 1,27). A jelenlegi válság döntően nem gazdasági eredetű, hanem az emberi szívek, lelkek válsága hozta el azt az összeroppanást, amely a napjainkban zajlik: aggodalommal, stresszel, agresszióval, depresszióval, magánnyal, mind gyakrabban előforduló öngyilkossággal. Soha nem volt még annyi pánikbeteg gyerek és lelkileg beteg felnőtt, mint ma.

Az emberi lét talán legfontosabb összetevője a szeretet, mely az isteni szeretet visszatükröződése. A szeretet — adni és kapni — a gyökere és az alapja minden emberi egymásra hatásnak, a tartalmas élet garanciája, melyet meg kell tanulni beépíteni a mindennapi életünkbe. Olyan szó, amely az egyik leggyakrabban használt szavunk, tartalma mégis felfoghatatlan rejtély, mely szavakkal nem határozható meg, megmagyarázhatatlan. Még Pál apostol sem tudta leírni, mi is az, csupán azt tudta elmondani, hogy miben jut kifejezésre, milyen jellemzői vannak. Miképpen Istent sem lehet megmagyarázni, úgy a szeretetet sem, egyszerűbb szemléltetni, miben nyilvánul meg: „Szeretni valakit az több, mint egy erős érzés — az döntés, ítélet és ígéret” (E. Fromm).

„A szeretet cselekvő törődés annak életével és fejlődésével, akit vagy amit szeretünk” (Erich Fromm)

Noha láthatatlan, megfoghatatlan, kellemes, megerősítő érzés, mely mindenki számára mást és mást jelent, mégis szükségünk van rá, hogy jól érezzük magunkat, hogy jó legyen a közérzetünk. Állandóan kutatjuk annak módját, amellyel megtalálhatnánk. Aki szeretni képes, boldog ember, akit viszont szeretnek, övé a világ. Gyakran úgy érezzük, hogy ugyanolyan szükségünk van rá, mint az ételre, italra, légzésre, alvásra, hogy kielégítse a törődés és az intimitás utáni vágyakozásunkat. A szeretet tiszteletet, megbecsülést és áldozatot követel annak érdekében, hogy másoknak igazi örömöt okozhassunk. „A szeretet olyan, mint maga az élet: nem egy kényelmes és nyugodt állapot, hanem egy nagy és csodálatos kaland” — állítja A. Fayol.

Ha ennyire fontos, mégis miért olyan nehéz sok embernek szeretethez jutni? Mindenki a szeretetről beszél, a titokról, melyről nem beszélni, inkább megélni kell: „Fiacskám, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal” (1Jn 3,18). Megfontolandó Márai Sándor intelme: „Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.”

Vajon tudunk-e jól szeretni? Szeretni és szeretve lenni a legnagyobb ajándék e világi létünkben. E. Fromm szeretetkutató szerint a ma emberének különösen fontos, hogy szeretetre méltó legyen. A szeretet nem velünk született képesség, nem csak úgy van vagy lesz. Jól szeretni egyáltalán nem könnyű. Szeretetképességünket legkönnyebben életünk elején, egyik legszenzitívebb időszakunkban tanulhatjuk el, akár az anyanyelvünket, és noha kiskorunkban gyökerezik meg, mégis az egész életünket meghatározhatja. A csupán sírni tudó kisbaba ha nem kap szeretetet, hanem továbbra is sírni hagyják, úgy érzi, egyedül van, jelzéseire senki sem figyel. Nem csoda, hogy felnőttként bizonytalan, szorongó ember válhat belőle. Amelyik kisgyermek igényeit megfelelően kielégítik, jó eséllyel képes biztonságos énképet és elegendő önbizalmat kiépíteni magában, és ezzel belevágni az életbe. Olyan felnőtté válhat, aki egy-egy kapcsolatban olykor képes félretenni a saját szempontjait, és a másikét előtérbe tenni, ha a helyzet azt kívánja.

A bizalomra és a szeretetre napjainkban már csak azért is nagy szükségünk van, mert olyan világban élünk, amely tele van rettegéssel, a ma társadalmában azt sem tudjuk, mi történik holnap. Gondoljunk csak a médiára, mely szinte kizárólag rémhíreket közöl, leginkább horrorisztikus stílusban. Sokan reggeltől estig ezeket a híreket hallgatják, nézik, olvassák, ennek következtében pedig figyelmük középpontjában a halál, a rettegés és a borzalmak állnak. Az pedig törvényszerű, hogy az növekszik, ahová a figyelem irányul.

Adventkor, a karácsonyt várva, jó lenne, ha ezek helyett a szeretet uralkodna el bennünk, ha fel tudnánk oldódni a létezésben, mert csupán így tudunk bármit is nyújtani a másiknak, akármit megosztani vele. A szeretet ugyanis figyel, nem magára, hanem a másikra, hiszen energiája jelenti mindannyiunknak a fennmaradást és a jövőt. A szeretethiány a szeretetenergiát destruktív energiává változtatja. „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy” (1Kor 13,4—8).

A szeretethiány segítségért kiált: „Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent. Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk” (Tatiosz)

A karácsonyi készülődés során tehát érdemes végigtekintenünk saját szeretetkapcsolatainkon, miként helyezkedünk el bennük, mi számunkra a fontos, szeretnénk-e fejlődni bennük. Mindannyiunkban él a szeretet iránti vágy, és aki adja, az legalább annyi energiával töltődik fel, mint aki kapja. A szeretetenergia rendhagyó összekötő kapocs, mely egy egész társadalmat képes feltölteni végtelen erejével, meg tudja változtatni az embereket, a mindennapjaikat és az életcéljaikat. Ne késlekedjünk a szeretet kimutatásával, esélyt kell adnunk, hogy elő tudjon jönni, hiszen: „Az élet olyan rövid, hogy nincs benne idő veszekedésre, bocsánatkérésre, megbánásra, számonkérésre. Csak a szeretetre van idő, és ha szabad így kifejezni magam, csak egy pillanat van rá”  (Mark Twain).