Az utolsó szerenád
Perisity Irma
2020.11.27.
LXXV. évf. 47. szám
Az utolsó szerenád

Jól öltözött, kifogástalan modorú, középkorú asszony beszél rendhagyó sorsáról. Azt mondja, már kigyógyult az eseményekből, hát hinnem kell neki. De még napokkal később is arra igyekszem választ találni, mi mindenre képes a szó legnemesebb értelmében vett anya, ha a családja békéjét kell megőriznie.

— Ha most megkérdezné, miért ülök itt, nem tudnék értelmes választ adni — mondja. — Mindaz, amit megéltem, nemcsak rólam, hanem a szüleimről, a családomról is szól, ezért talán nem is ildomos csak magamról beszélni, pedig most azt teszem. Értelmiségi szülők egyetemi végzettségű, idősebb gyereke vagyok, van egy középiskolát végzett, tíz évvel fiatalabb húgom, akit a szüleim sokkal jobban szeretnek, mint engem. Ezt nem panaszként mondom, megszoktam, hogy ő mindent jobban csinál, talpraesettebb, jobban ragaszkodik a szüleinkhez, sosem hibázik semmiben. Igaz, engem az anyai nagyszülők szerettek jobban, azt hiszem, a sors így akarta megteremteni az egyensúlyt. Én a középiskola után Szegedre kerültem, pedig nem voltam hozzászokva az önálló élethez. Alig múltam tizennyolc éves, új környezetben, ismeretlen emberek között kellett feltalálnom magam. De megtettem.

Az első év nagyon nehéz volt, nem ismertem a kollégiumi lét szabályait, minden hiányzott az otthoni életemből, de az álmaimat követve azt mondtam magamnak, hogy ha sírva is, de ki kell tartanom. Lassan ugyan, de belerázódtam az új életbe. Havonta jöttem haza, de havonta otthonról is jött valaki csomaggal, egy kis pénzzel, mert a saját költségemen tanultam. Mindig tudtam, hogy itthon nem nagyon hiányzom, jól megvoltak nélkülem is. Harmadévesként megismerkedtem egy fiúval. Eleinte csak beszélgettünk, majd túlestünk az első csókon, és egyre jobban ragaszkodtunk egymáshoz. Javasolta, hogy béreljünk közösen egy lakást, és költözzünk össze, de én nem akartam a „törvénytelen” együttélést a tanulmányaim befejezése előtt. Ő egy barátjával albérletbe költözött, és néhány hónap múlva én is kivonultam a kollégiumból — nem a szerelem, hanem a nyugodtabb környezet miatt. Persze ehhez pluszpénzre volt szükség — alkalmi munkából kerestem meg a hiányzó összeget. Ez volt életem talán egyik legnehezebb időszaka.

Dolgoztam, tanultam, élveztem az ifjúkori szerelem minden pillanatát. Volt a fiúnak egy romantikus, számomra csoda szép szokása, mely minden alkalommal levett a lábamról: gyakran adott szerenádot az ablakom alatt, néha a barátaival, de sokszor egyedül. Ezen sokszor jókat nevettünk, de mindketten élveztük. És megígértük egymásnak, hogy ez örök időkre szokásunk marad. Megszereztük az oklevelet, és én hazajöttem. Ő egy Szeged környéki faluból való, de Szegeden maradt, ott kapott állást. Úgy terveztük, ha sikerül ott munkát kapnom, én megyek hozzá, ha pedig neki sikerül nálunk elhelyezkednie, ő jön ide — és összeházasodunk. Eleinte nagyon hiányoztak a szerenádok, mert a munkája miatt nem jöhetett minden héten. Ma sem tudom, mi volt a szüleim eredeti motivációja, de addig mesterkedtek, illetve üzengettek a fiú szüleinek, amíg meg nem unta, és ötévi udvarlás után, amikor a legközelebb éreztük magunkat egymáshoz, szétmaradtunk. A gyűrűt is visszaadtam neki, melyet negyedéves egyetemista korunkban húzott az ujjamra, jelezvén, hogy „lefoglalt”. Belebetegedtem a szakításba, de az élet ment tovább. Amikor a húgom férjhez ment, és terhes lett az első gyerekével, az apám azt mondta, ők mindig tudták, hogy nem vagyok teljesen életrevaló, ezért maradok pártában. Ekkor fogadtam meg, hogy megteszem a következő lépést.

Volt a középiskolában egy fiú, akiről tudtam, hogy annak idején szerelmes volt belém, és még mindig legény. Jóravaló, talpraesett, csöndes férfi lett belőle, akivel néhány hónap udvarlás után összeházasodtunk. Nem éreztem szerelmet iránta, de volt benne valami melegség, mely feloldotta a jeget a szívem körül. A szüleim is elfogadták, igaz, a húgom férje egy fokkal értékesebbnek számított a szemükben. De mi jól megvoltunk. Időnként hallottam hírt a volt szerelmemről, tudtam, hogy sokáig külföldön dolgozott, majd hazajött, mert súlyos beteg lett. Mi a férjemmel jól megvagyunk, van két lányunk, az idősebb már középiskolás. Mindketten dolgozunk, tiszteljük egymást, óvjuk a családunkat. Talán ennek köszönhető, hogy gond nélkül éltük meg a múltkori szerenádot, melyet úgy négy hónapja kaptam. Éppen aludni készültünk, amikor az utcán, az ablakunk irányából megszólalt a tárogató és egy gitár. Először azt hittük, a lányunknak ad valaki jelet, de a függönyt elhúzva három férfit láttam, és tudtam, kinek szól az éjjeli zene. Amikor pedig zárószámként felcsendült Az otthon zöld füvén, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. A férjem szó nélkül odajött hozzám, átkarolt, és végighallgatta velem a dalt. Két hét múlva hallottuk, hogy meghalt a volt szerelmem. De nekem szólt az utolsó szerenádja, és ezt a párom is elfogadta. Azt hiszem, a férjemmel sikerrel vizsgáztunk — elsősorban szülőként, de emberként is. Jó érzés.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..