Szívesen foglalkozik a kistelepülések polgárainak mindennapjaival, gondjaival. Édesapja javaslatára lett újságíró, az apukájának ugyanis sok újságíró ismerőse van, és érdekesnek találta ezt a hivatást. Csilla nemrég a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elismerésében részesült, ő lett az év újságírója az elektronikus média kategóriában, valamint a Közegellenállás riportpályázaton is első díjat érdemelt ki.

* Beszéljünk a kezdetekről. A pályaválasztás hogyan történt, mikor döntöttél az újságírás mellett?

— Miután elvégeztem az általános iskolát, az Óbecsei Közgazdasági és Kereskedelmi Iskolába iratkoztam, de már az első osztály végén rájöttem, hogy ez nem az én világom. Kizárólag a magyarórákat élveztem, rengeteg házi olvasmányt kellett ugyanis elolvasnunk, valamint gyakran adott fel a tanár egy-két érdekes címet, melyről az órán fogalmazást írtunk. Emellett rendszeresen jártam nyelvtanversenyekre, sőt, arra is volt példa, hogy eljutottam a köztársasági szintű megmérettetésre is. Éppen ezért szentül meg voltam győződve arról, hogy a Magyar Tanszékre kell iratkoznom, más szakirány nem is érdekelt különösképp. Főleg nem a közgazdaságtan. Édesapám javaslatára azonban elrugaszkodtam eredeti tervemtől, és beiratkoztam az Újvidéki Egyetem bölcsészkarán akkoriban magyar nyelven is induló újságíró szakra. Az igazi újságírásba, a szerkesztőségi munkába akkor kóstoltam bele, amikor fiatal, de kíváncsi gyakornokként a Temerini Rádióhoz kerültem. Ott aztán volt lehetőségem minden területen kipróbálni magam, a terepen és a stúdióban egyaránt. A kollégáim szerint jól beilleszkedtem, olyannyira, hogy még öt évig ott maradtam. Ebben az időszakban kezdtem el tudósítani az Újvidéki Rádiót a temerini történésekről.

(fotó: Ádám Csilla archívumából)

* Mikor kerültél hivatalosan az Újvidéki Rádióhoz, és milyen volt a beilleszkedés?

— A Temerini Rádióban eltöltött öt év után már úgy éreztem, ahhoz, hogy fejlődhessek, közeget kell váltanom. Másfelől a helyi rádió akkor már az utolsókat rúgta, tehát hosszú távú újságírói karriert ott már aligha remélhettem. 2016-ban végleg meg is szűnt az adás. Maradhattam volna esetleg a művelődési központban mint szervező, kisegítő, de akkorra már a bőröm alá bújt az újságírás. Mivel a kollégákat, ha személyesen nem is, de már ismertem korábbról, és ők is többnyire tisztában voltak a képességeimmel, munkabírásommal, azt hiszem, hogy nagyon könnyen, szinte észrevétlenül beilleszkedtem a csapatba. Mint minden kezdő újságíró, én is rengeteg eseményre jártam, fordítottam, telefonon szólaltattam meg alanyokat. Később már slapaj lettem (a híradó szerkesztőjének a jobbkeze, aki gondot visel az anyagokra), néhány év múlva pedig Grajlah Emma kolléganővel felváltva szerkeszthettem a csütörtöki Egészségügyi Mozaikot. Ez volt az első élő műsorom a rádióban, tehát valóban kihívásként éltem meg egy-egy betegség kapcsán megszólaltatni orvosokat, szakembereket. Ezzel párhuzamosan híradót is szerkesztettem, de a terepi munka is vonzott, így amikor csak tehettem, eseményekre jártam, követtem a tartományi képviselőház munkáját, a választási különműsorokba jelentkeztem be Belgrádból.  

* Milyen elvek szerint végzed a munkád, számodra mi a legfontosabb?

— Gyakornok koromban többször hallottam a kollégáktól azt a mondatot, hogy a téma ott hever az utcán, csak nyitott szemmel kell járni, hogy meg is lássuk. Szerintem nagyon fontos, hogy az újságíró ne csak nézzen, hanem lásson is. Legyen kíváncsi, de bátor is, hogy kikutassa egy-egy téma hátterét, és ha kell, legyen unalmas is. Az emberektől azért gyakran megkapjuk: Jaj, már megint ez az unalmas újságíró. Mindig akar valamit… Én ezt már nem veszem a szívemre. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem fontos az emberek, alanyok, hallgatók véleménye. Sőt! Amikor kitalálok egy témát, mindjárt azt a kérdést teszem fel magamnak, vajon mások számára érdekes lehet-e, a megközelítése eléggé emberközeli-e. Számomra talán ez a legfontosabb szempont. És szerencsére van helyük a rádióban az olyan műsoroknak is, mint amilyen a két éve futó Szelence, melyben a kis falvakban élő hétköznapi emberek is elmondhatják mindazt, ami a szívüket nyomja. Ezek a vallomások teljesen őszinték, nincs bennük semmi színjáték, és hiszem, hogy a hallgatóra is hatással vannak a kimondott, sokszor fájdalmas és gondolkodásra késztető szavak. Mivel a közszolgálati média feladata, hogy objektíven tájékoztasson, véleményen szerint ezek a műsorok is megfelelnek az elvárt kritériumoknak, mert reális képet adnak a szórványlétről, a falvak elnéptelenedéséről, a vajdasági települések jelen helyzetéről. Legfőképp azt szeretem a munkámban, hogy rendkívül dinamikus. Mostanság gyakran találkozom vajdasági termelőkkel, szeptember óta ugyanis kéthetente a vasárnapi Faluműsort is szerkesztem. Mivel még nagyon kezdő vagyok e téren, igyekszem minél többet megtanulni az időszerű munkálatok menetéről, az agrotechnikai eljárásokról, a mezőgazdaságban végbemenő változásokról. Egy kicsit még elveszettnek érzem magam a témában, de a szakmabeliektől és a hallgatóktól azt a visszajelzést kaptam, hogy noha érezhető a szaktudás hiánya, látják az igyekezetet. Bízom benne, hogy az idő múlásával érezhető lesz a fejlődés.

* Milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy újságírónak napjainkban?

— Számomra a legnagyobb kihívás az idő jó beosztása. Noha próbálkozom, hogy mindennel sokkal korábban elkészüljek, ez sajnos csak ritka esetben sikerül. Kollégáim szerint ennek elsősorban a túlvállalás az oka, nekem viszont nem is nagyon jut időm arra, hogy a miérten gondolkodjak. A gyerekek még kicsik: Anna hétéves, Léna az idén lesz három, tehát ők is folyamatos gondoskodást igényelnek. Este, miután a lányok elalszanak, gyakran az éjszakai műszak következik, több éve ugyanis heti rendszerességgel írok a Temerini Újságba. Megesik, hogy hajnali 3-kor csukom le a laptop fedelét, reggel 6-kor pedig már általában indul a következő nap.

* Mi motivál, miből merítesz erőt, ihletet?

— Kollégáim olykor kritizálnak, hogy nem vagyok elég magabiztos. Gyakran velük is meghallgattatok egy-egy bejátszást, szövegrészt, zeneszámot, hogy megerősítsenek, jó irányba haladok. Fontos számomra a visszajelzés, és talán ez motivál a leginkább ebben a munkában. Ha kritikát kapok, mert olyan is előfordul, az egy kicsit elveszi a kedvem a munkától, de igyekszem a tanácsokat megfogadva kiküszöbölni az újabb hibákat, pótolni a hiányosságokat. Még csak tizenöt éve vagyok a szakmában, tehát van még mit fejlődni.

* A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete neked ítélte Az Év Újságírója díjat elektronikus média kategóriában, majd a Közegellenállás riportpályázaton első helyezett lettél. Ezek hogyan érintettek?

— Meglepődtem, hogy szakmai elismerésben részesültem. Őszintén, meg sem fordult a fejemben, hogy én lehetek az év újságírója elektronikus média kategóriában. De természetesen nagyon örülök neki, hiszen ez is egy visszajelzés. Mégpedig a szakmáé. Köszönettel tartozom a kollégáimnak, amiért javasoltak erre a díjra. Valóban jólesett. A szociálisan érzékeny témák rám is nagy hatással vannak, ezért amikor megjelent a Közegellenállás riportpályázat, eldöntöttem, a családon belüli erőszakról készítek egy cikket. Két bántalmazott nő golgotáját írtam meg, de mivel ez még nem elegendő egy riporthoz, szakembereket is megszólaltattam. Számomra talán a riport címe a legmeghökkentőbb, és szomorú volt a felismerés, hogy egy ilyen súlyos mondat is elhagyhatja egy nő száját. Meglepődtem, amikor az Akkor leszek boldog, ha a koporsója mellett állok című írásomat a zsűri első díjjal jutalmazta. De nagyon jólesett, hogy tetszett neki. 

* Hogyan látod magad öt-tíz év múlva? El tudnád magad más területen is képzelni?

— Nem igazán szeretek tervezni, sokkal inkább a spontán dolgok visznek előre. Öt-tíz év múlva a gyerekek már nagyobbak lesznek, így feltételezem, hogy valamelyest könnyebb lesz. Mindenesetre kizárólag újságíróként látom magam a jövőben. Nem is tudom, hogy ezenkívül mi mással foglalkozhatnék. Lehet, hogy ha majd egyszer besokallok, felelevenítem a középiskolai számvitelt, és könyvelő leszek. De ezt kétlem. 

Nyitókép: Hét Nap