home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
„Az új generációt fotózom régi technikával”
Szerda Zsófi
2018.06.24.
LXXIII. évf. 25. szám
„Az új generációt fotózom régi technikával”

Sven Marquardt. 1962-ben született. Fotós.

Berlinben él, viszont nemrég Belgrádban dolgozott egy rezidenciaprogram keretében. Aki ránéz, soha nem felejti el a tetoválásokkal teli arcát, a pirszingjeit és főleg az arca közepén ülő mély, figyelő szemeket. Analóg géppel készíti a szinte mindig fekete-fehér fényképeit. Beszélgetés közben ujjain összekoccannak a gyűrűk. Asszisztense, Hardy Paetke segít a fordításban, hiszen, mint mondja, az angolja nem a legjobb, én azonban a némettel állok hadilábon.

Számomra fotográfusként csengett ismerősen Sven Marquardt neve, viszont néhány barátomnak nem feltétlenül a képei jutottak eszébe róla, hanem egy híres berlini klub, a Berghain. Sven ugyanis ott dolgozott kidobóként, azaz „bedobóként”, merthogy ő döntötte el, ki juthat be a szórakozóhelyre, mely hétvégenként megállás nélkül ontja magából az elektronikus zenét, és mely az óriási bulijairól is híres. Ám életének erről a szegmenséről nem szívesen beszél. Fotózással több mint harminc éve foglalkozom, a Berghain pedig 2004-ben nyitotta meg kapuit. Számoljatok, melyik volt előbb... — mondja ezzel kapcsolatban.

1986 óta dolgozik fényképészként, illetve publikál olyan német lapokban, mint a Das Magazin, a Der Sonntag vagy a Neues Leben. Önálló és csoportos kiállításokon láthatóak a munkái. Három könyve jelent meg, és a divatvilágban is otthonosan mozog — néhány évvel ezelőtt ő tervezte a Hugo Boss limitált pólókollekcióját, együttműködött a Levi’s céggel, valamint fő fotósa volt a német ITEM m6 márka kampányának.

* Most a Future’s Past elnevezésű projektumon dolgozol Belgrádban. Hogyan jött létre ez az együttműködés?

— A belgrádi KC Grad meghívására érkeztem a szerb fővárosba. Ez az első alkalom, hogy itt járok. A Future’s Past egy tavalyi munkám, egyúttal az első könyvem címe is, illetve világszerte több kiállításom is volt ennek kapcsán. Ez a két szó — múlt és jövő — különbözik egymástól, két időt jelöl, és számomra minden, ami most van, ami a jelen, az a jövőben már múlt lesz. Jövőbeli múlt.

* Tehát minden, amit most mondasz, azaz mondtál, már ez a kategória.

— Hát igen. (Nevet.) Az elmúlt két és fél évben az asszisztensemmel jártam a világot, és ezen a projektumon dolgoztunk. Amikor Belgrádba érkeztünk, az első, amivel szembesültünk, hogy minihatárokba ütköztünk, hiszen minden más, mint Berlinben. Nem tudtuk, hova forduljunk, még ismeretlen volt a város, meg kellett keresni a fotólaborokat, ahol a képeket elő tudjuk majd hívatni, nem tudtuk, hogyan kell használni a buszokat, szerbül nem beszéltünk, angolul pedig nem sokan tudtak. Szerencsére azonban Ljudmila Stratimirović, a helyi szervező mindenben segített nekünk.

* Kizárólag olyan emberekkel dolgozol, akiket régóta ismersz személyesen?

— Általában igen. Most a korábbi berlini tapasztalataimat felhasználva kezdtem hozzá a modellek felkutatásához, hiszen ők számomra idegenek. Egy hónapom van rá, hogy megismerkedjünk, otthon azonban ehhez évek, évtizedek állnak rendelkezésemre.

* Miért fontos ez számodra?

— Szeretem ismerni azt, akit fotózok. Két évvel ezelőtt volt egy nagyobb projektumunk egy német színészről, aki Rainer Werner Fassbinder filmjeiben játszott, és azt a munkát is megelőzte több beszélgetés, amíg ki nem választottuk a tökéletes karaktert. Belgrádban idegen vagyok. Ha nem ismerem az embereket, az megnehezíti a munkámat. Ha például olyan DJ-ket fotózok, akiket előtte nem láttam, akkor legalább a klub, a helyszín ismerős. Most azonban vissza kellett lépnem valami egyszerűbbhöz. Gondolkodom és érzek, kapom az impulzusokat, ami kihívás számomra. És tetszik. Szerencsés a helyzetem, mert a csapat, mellyel dolgozom, olyan emberekből áll, akik ismernek, és akikkel félszavakból is megértjük egymást. Ha elmondom, mit szeretnék, mi a vízióm, hogyan képzelem el a képet, ők már tudják, mit kell tenni, hová kell menni. Több emberrel beszéltünk Belgrádban, s az interjúk után ők maguk döntik el, hogy akarnak-e velünk dolgozni, vagy sem. Olyanokkal nem szerettünk volna együttműködni, akiknek ehhez nincs kedvük.

* A kép hátterét is mindig nagyon körültekintően válogatod meg. Olyan vagy, mint egy díszlettervező.

— A modell, akit fotózom, önmagában nem elég, mindig együtt jár a környezettel, melybe „rakjuk”. Az első napon a forgatási helyszíneket kerestük, bejártuk Belgrádot, megnéztünk rengeteg helyet, végül pedig visszatértünk ide, a KC Gradba, megláttuk a mellette álló épületet, és beleszerettünk. Nem is kellett volna elmozdulnunk, mindvégig itt volt a szemünk előtt a tökéletes háttér.

* Lámpákat nem is használsz, csak természetes fényben fotózol, és kizárólag analóg géppel.

— Így van. Napfényben dolgozom, azt azonban nem szeretem, ha túl sok van belőle, mert az árnyékok fontosabbak számomra. Két napig figyeltük a fényviszonyokat, minden órában ellenőriztük, lestük, mikor hová esik az árnyék, stb. Az első néhány napban nem is voltak annyira jók a fények, esett, és felhős is volt az ég, ami végül is olyan, mint Berlin, csakhogy itt kevés időnk volt, fel kellett gyorsítanunk a folyamatot. Ezek olyan tényezők, amelyekre nem tudok hatni. Azzal dolgozunk, amink van.

* Miért fekete-fehér képek?

— Mert egyszerűbbek, dramatikusabbak, művészibbek. A klasszikus old school fotográfiai formát szeretem. Így tanultam. Néha persze színesben is fotózom, ám a saját projektumaim esetében mindig visszatérek a fekete-fehér képekhez. Csak analóg géppel dolgozom, az asszisztensem az iPhone-jával dokumentálhatja a munkafolyamatot, én azonban nem használom. Izgalmasabb a film, hiszen a képekkel, melyeket készítek, majd csak a laboratóriumból kikerülve szembesülünk. Dolgoztam már úgy, hogy a csapat a munka után elment a hotelbe, és azt mondta, wow, még soha nem voltunk olyan fotózáson, ahol egyetlen kép sem volt a kezünkben a nap végén. Olyan ez, mint egy meglepetésbuli. Jó várni a végeredményre.

* Képzeld, elhoztam a saját gépemet, mely persze nem analóg, s a memóriakártyám felmondta a szolgálatot. Lehet, hogy összebeszélt a te gépeddel, vagy rosszul érezte magát.

— Hahaha. Hát ez lehetséges.

* Az urbánus közeg a te világod?

— Belgrád olyan számomra most, 2018-ban, mint Berlin volt a ’90-es években. Én egyébként soha nem voltam az a típus, aki szívesen utazgat vissza a múltba. Ez alatt a rezidenciaprogram alatt jártunk Montreálban is, s azt láttuk, hogy itt, Szerbiában valami nagyon más. És rájöttünk, mi az: itt több szeretet van a részletekben. Ami még fontos, és sokat hozzáad ehhez, hogy mivel én Kelet-Németországban szocializálódtam, Belgrádot valahogy közelebbinek érzem magamhoz. Sokkal jobban megtalálom benne magam, ismerős helyként tekintek rá, s a bizalmam is nagyobb felé.

* Hogyan kezdtél el fotográfiával foglalkozni?

— Kelet-Berlinben a ’80-as évek elején három évig tanultam a klasszikus fotózás alapjait, viszont túl klasszikusnak találtam. De legalább kaptam egy jó alapot, amire csak később jöttem rá. A fényképezőgép számomra életstílus, a különféle helyzetek kifejezésének eszköze. Ami a képi nyelvet illeti, ott megmaradtam a klasszikusnál, ám mindig az én életérzésemet s a korszellemet mutatom be. Az új generációt fotózom régi technikával. A jövőt mutatom be régi, hagyományos formában. Ez egy nagyon izgalmas ellentét.

* Azt olvastam, hogy a munkád régen cenzúrázva is volt. Akkoriban ezt menőnek érezted? Punk, lázadás, ellenállás, vagy nem is értetted, miért cenzúráznak, s inkább zavart?

— Ez nagyon jól beleillett az életérzésembe. A punk és a new wave egy egész generáció szembeszegülése volt, függetlenül attól, hogy Kelet-Berlinben éltünk-e, vagy máshol. A lemondás és az elvesztés pedig kreatívvá teszi az embert.

* És hát a negatív reklám is reklám. Ha valamit betiltanak, azt még több ember akarja látni.

— Sok pozitív hozadéka lett ennek, viszont nehézségeim is adódtak a berlini rendőrséggel. Ezért bizonyos szituációkban mindmáig kényelmetlenül érzem magam, például a határon, vagy ha a check-innél állok.

* Az image-ed nagyon vagány. Imádom. Ez segít kapcsolatot teremteni az emberekkel?

— Azt hiszem, ezzel az autentikus stílussal könnyebben ismerkedem, főleg, ha fiatalokról van szó. Sok-sok évet töltöttem el a berlini éjszakai klubéletben, az emberek az ajtó mellől ismertek, nem fotósként. Sok időmbe telt ezt megváltoztatni, még mindig dolgozom rajta.


A Svenről készült portrék Ole Westermann fotói. A munkafolyamatot Ljudmila Stratimirović és Hardy Paetke örökítette meg

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..