Ezekkel a sorokkal kezdődik a magyar vadászszakirodalom máig alapművének számító Diezel–Mika Az apróvad vadászata című, 1899-ben kiadott könyvének az őzről szóló fejezete. Habár maga a mű, annak német szerzője, illetve a könyvet magyarra átültető és adaptáló Mika Károly is megér egy külön cikket, most mégsem róluk akarok szólni, hanem az őzről (Capreolus capreolus).
„A legkevesebbet mutasd meg Diána,
Kit híven rejtegetsz mélyen a pagonynak!
Mért zörren a bokor? A haraszt utána?
Ki közeleg, ha kigyúl pírja az alkonynak?
Ki lép ki oly halkkal az erdő-nyilásra?
A fürge lábú őz: hazánk gazellája!”
Amennyire mi, alföldi, magyar vadászok úgy gondoljuk, hogy ismerjük ezt a vadat, ha utánanézünk neki, vitába elegyedünk róla, nagyon gyorsan kiderül, hogy biza tudásunk mennyire hiányos. Mentségünkre legyen mondva, ha szak- vagy tudós embereket hallgatunk, akkor is hamar kikandikál az a bizonyos ló-, akarom mondani, őzláb a zsákból, azaz köztük is sok az ellentmondás, a homály és a vita ezzel a nagyvaddal kapcsolatban. Pedig az elmúlt bő másfél évszázadban sokan sokat írtak, mondtak róla, s a mai napig is rengeteg konferencia fő témája ez a szarvasok családjába tartozó, kis testű, párosujjú patás, kérődző állat. Itt az őzbakvadászat küszöbén úgy gondoltam, érdemes volna egy hosszabb, többrészes cikksorozatban foglalkozni a témával. Mindjárt az elején előrebocsátanám, hogy igyekszem kerülni a lexikális tudást és az unalmas leírásokat, hiszen azt bármelyik enciklopédiában, lexikonban, internetes oldalon elolvashatja minden érdeklődő. Én ezzel ellentétben a gyakorlatias tudást szeretném előtérbe helyezni.
De menjünk sorban. Az őz biológiai besorolása körül már évtizedek óta feloldhatatlan vita folyik. Amiben a tudósok egyetértenek, hogy az őznek két faja létezik, az európai és az ázsiai. Mindkettőnek több alfajt tulajdonítanak, ám arról vita folyik, hogy melyik faj hány alfajra osztható. Az ázsiai őz esetében két alfaj ismert: a szibériai és a mandzsúriai. Az európai esetében már bonyolultabb a helyzet, mivel ebben az esetben a szakemberek kettőtől hat alfajt emlegetnek. Az igazság? Hát az még várat magára. Az biztos, hogy az európai őz eredetileg nem élt az alföldi térségekben. A ligetesekkel, kisebb erdőkkel tarkított füves területet kedvelte. Innen feltételezhetően ezek lassú eltűnése, illetve az állomány túlszaporodása miatt szorult ki a sík, mezőgazdasági területekre. Elterjedését az Alföldön az akkor még álló, út menti fasorok, régi, gazos szállásromok, frissen telepített erdőfoltok segítették elő. Ez a vadfaj az ’50-es, ’60-as és ’70-es években nagy fokú alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot. Amíg az apróvad (nyúl, fogoly, fácán) nem igazán tudott alkalmazkodni az akkor kialakuló nagy, monokulturális táblákhoz, az őznek mindez megfelelt. Elterjedését mind Magyarországon, mind Jugoszláviában elősegítette, hogy mindkét ország szocialista pártvezetése „mindenki nagyvadjának” kiáltotta ki.
Mára már két ökotípusról szokás beszélni: a mezei és az erdei őzről. Ők viselkedésben, társas kapcsolatokban, táplálkozásban különböznek egymástól. Ez utóbbi miatt a mezei típusúak nagyobb testtömegűek (+2–6 kg), és bakjaik jóval erősebb (súlyosabb) agancsokat tudnak felrakni. Érdekes megemlíteni, hogy Magyarországon megpróbálták „felerősíteni” az erdei (hegyi) bakokat oly módon, hogy erős testű, jó agancsozatú alföldi bakokat fogtak be, s hegyes-erdős területre telepítették őket abban bízva, hogy majd általuk az utódok továbbviszik jó tulajdonságaikat (nagyobb testméret és tömeg, nagyobb és súlyosabb agancsok). Csalódniuk kellett, mert azok mindössze két generáció alatt visszafejlődtek. Egyértelművé vált: ennek oka az alföldi őzek változatosabb, tápértékben és ásványokban gazdagabb élelmezésében keresendő. Ebben az időben az európai őz nemcsak az alföldi területeket vette birtokba, hanem a Balti- és a Fekete-tenger képzeletbeli vonalát átlépve gyors ütemben terjeszkedett az Urál hegységig és a Volga folyóig, illetve a Skandináv-félsziget déli részén, ahol azóta is annyira jól érzi magát, hogy innen került ki az aktuális világrekorder őzbak is (246,90 CIC-pontos).
Nekünk, Kárpát-medencei, magyar vadászoknak azért kedves ez a nagyvad, mert többségünk életében ez az egyetlen elérhető, trófeás vad. Az összes közül neki van a legváltozatosabb trófeája (agancsa), mely formában, színezetben semmilyen más nagyvad – mindenekelőtt a szarvas – agancsával sem vethető össze. Kevesen tudják (mivel kevesen is birtokolják), hogy a bakoknak az agancson kívül van még egy különleges trófeájuk, ez pedig a vízcsepp alakú gyöngyfog (grandli). Sokan úgy tudják, hogy gyöngyfoga csak a gímszarvasnak van. Ez egy valójában elkorcsosult szemfogpár, mely a felső állkapocsba van beágyazódva, s a szarvasoknál azok elejtése után az agancs mellett ez is megilleti az elejtőt. Az őznél szintén hasonló módon alakult ki, de a gímszarvassal ellentétben sokkal gyorsabban torzult el, és ma már rendkívül ritka. Több száz elejtett bak esetében jó, ha egynél megtalálható ez a kb. 1,5 cm hosszú és néhány milliméter széles elkorcsosult fogpár. Akinek ilyet sikerül zsákmányolnia, annak érdemes valamilyen ezüst vadászékszerbe (nyakkendőtű, kalapdísz, esetleg gyűrűfej) foglaltatnia. Kuriózumként lehet az ilyet őrizni, és jeles napokon hordani. Sokan fogják irigyelni érte!
Az sem elhanyagolható, hogy kulináris szempontból minden vad húsa közül az őzét tartják a legértékesebbnek és a legfinomabbnak. Ezért ennek a húsnak van a legnagyobb anyagi értéke is.
A XXI. század ennek a vadnak is új kihívásokat hozott, melyeknek – akármennyire is ellenálló – egyre nehezebben tud megfelelni. A gondos vadgazda segítsége nélkül szinte biztosan alulmarad ebben a harcban. A globális felmelegedéssel újfajta gombák és baktériumok jelentek meg térségünkben, az általuk termelt mérgek pedig jelentős hatást gyakorolnak őzállományunk kondíciójára és szaporodóképességére. Közülük a legismertebbek a főleg a kukoricán megjelenő aflatoxinok. Ezekkel a szakemberek még csak most ismerkednek, s az ellenük való fellépés még gyerekcipőben jár.
A globális felmelegedés másik súlyos hatása, és ez ellen minden vadász könnyen felléphet, az évek óta tapasztalható aszály. Itatni kell! Ez manapság legalább olyan fontos, mint évtizedekkel ezelőtt a kemény telek idején való etetés. A vízhiány a gidák elhullásához vezethet, illetve az őzek (melyek egyébként nagyon territoriális vadak) víz közeli helyekre való elvándorlásához. Érdemes a vízforrások közelében sózókat létesíteni. Ma már kaphatók ásványokkal, sőt bizonyos gyógyszerekkel kevert sótömbök, így nemcsak az őzek ásványi anyagok utáni szükségletét tudjuk kielégíteni, de segíteni tudjuk bizonyos paraziták, élősködők, baktériumok távoltartását is az állománytól. Nagy gond a rohanó ütemben fejlődő mezőgazdaság is. Az új, gyors és nagy teljesítményű gépek, a vegyszerezés szintén jelentős károkat okoznak az állományban. A valaha az őzek alföldi elterjedését segítő, dűlőutak menti fasorok, ligeterdők, régi, gazos szállásromok eltűnése az élőhely beszűküléséhez vezet, ami megnehezíti a vadon élő állatok mindennapjait és szaporodását.
