Többet van autóban és úton, mint az irodában vagy az otthonában, de minden mindennel összemosódik, egymásba folyik, hiszen Virág Gábor egy személyben a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója, a Dombosi történetek remix szervezője, Aaron Blumm néven két kötet szerzője. Az irodalmi „minden lében kanálságáért” a sok-sok díja után elnyerte a Szenteleky Kornél irodalmi díjat is, melyet nemrég vett át Szivácon, miközben a Biciklizéseink Török Zolival című könyvéből film készül
* Milyen indíttatásból született meg a Dombos Fest irodalmi kísérőrendezvénye, és miben változott az évek során?
— A Dombos előzménye, hogy a fesztivál fő szervezője, Horváth László a ’90-es évek közepén elkezdte szervezni a Kátai Tanyán az Építészet az Alföldön nevű építésztalálkozót, melyhez csatlakozott az akkori dombosi triász is, vagyis Mirnics Gyula, Szerbhorváth György és én. Aktív résztvevői voltunk a tábornak, majd társultak hozzánk a képzőművészek is, így összművészeti jellege lett az egésznek. Ebből fejlődött ki 2001-ben a Dombos Fest, mely a kezdetekben egy egész hónapig tartott, méghozzá úgy, hogy az első héten a népzene volt a fókuszban, a másodikon a világzene, a jazz és az elektronikus zene, illetve ekkor voltak az irodalmi programok is, a harmadik héten építészeti és képzőművészeti alkotótáborok működtek, míg a negyediken családi és gyermekrendezvények folytak. Idővel rájöttünk, hogy ez így nagyon kimerítő, ezért fokozatosan rövidebb időre szűkült le ez az egy hónap. Az évek során változtak a helyszínek is. Az irodalom számára a Mozi kocsma volt az egyik legjobb hely, de ezenkívül a Hegyalja utcai kisszínpad, a Dédi-ház, az iskolaudvar, majd a Dombos Wine Club is otthont adott a rendezvénynek. Természetesen a koncepció is módosult, hiszen a kezdetekben többségben voltak a magyarországi meghívott vendégek, majd később igyekeztünk minél több vajdasági magyar és szerb szerzőt is bevonni a programba. 2009-ben kiszálltam a nagyfesztivál szervezéséből, és onnantól kezdve kizárólag az irodalmi rész koordinálásával foglalkozom. Úgy érzem, hogy az elmúlt tíz évben sikerült fejleszteni ezt a kísérőrendezvényt, hiszen a beszélgetések és a könyvbemutatók mellett képzések, műhelymunkák is gazdagítják a programot. Később a Híd Kör is bekapcsolódott a szervezésbe.
Fotó: Collodion Photo Atelier/Dudás Szabolcs-Nagy József
* Kiadóigazgatóként többször elmondtad, ahhoz képest, hogy mennyien élünk Vajdaságban, meglehetősen sok kézirat érkezik a kiadóhoz, és sok szerzőnk van. Szerinted mi ennek az oka?
— Régebben azt mondták a vajdasági magyar kultúrára, hogy irodalomcentrikus, amihez lehet, hogy az is hozzájárul, hogy a művészetek közül ez a legkönnyebben művelhető önkifejezési forma, hiszen csak egy papír és egy ceruza kell hozzá. Úgy érzem, hogy a ’70-es és a ’80-as évek szabadabb levegője az irodalom révén mutatkozott meg a leginkább, és Tolnaiéknak, Sziveriéknek még mindig van egy vonzerejük a mai fiatalok számára. Ha visszagondolok, akkor emlékszem, hogy a saját generációm számára mennyire fontos volt a KMV-n való részvétel, mert nagyon erős ösztönző hatása volt, hogy megmutassuk magunkat, illetve volt egy egészséges versengés a generációk között. Nagyon felemelő volt az Urbán András-féle AIOWA alkotócsoport közelében lenni, mert forradalmian új dolgokat láttam náluk. Akkoriban sokan mozogtak több művészeti területen, kipróbáltuk magunkat sok mindenben.
* Mi az, ami nyolc év igazgatóság után nehézséget okoz számodra?
— Egyre nehezebb fönntartani a rendszert, mert egyre nagyobb kihívás jó szakembereket találni. Néhány évvel ezelőtt elindítottunk egy képzést, mely során szakemberek foglalkoztak a fiatalokkal, hogy kinevelődjön az utánpótlás, de a létszámstop miatt nem tudjuk őket alkalmazni, és lassan elveszítjük azokat az embereket, akikben lehetőséget látunk, pedig a pályázati forrásokból két-három személyt még tudna foglalkoztatni a kiadó. Ilyen szempontból amekkora előny, akkora hátrány is, hogy közintézmény vagyunk. Valójában bennem a pesszimizmus és az optimizmus váltakozik, hiszen a ’90-es években úgy éreztem, hogy a vége felé közeledik az itteni irodalom, ezt viszont felváltotta az a szerencse, hogy akkor kerültem a kiadóhoz, amikor beért a Híd Kör-ös és a Dombos Fest-es generáció, ami rengeteg jó kéziratot, majd könyveket hozott magával. Kiváló munkatársakkal dolgozom a kiadóban, akikben megvan az elkötelezettség, a küldetéstudat és a kreativitás ahhoz, hogy megvalósítsuk a jó ötleteket. Arra is büszke vagyok, hogy noha mi egy irodalmi kiadó vagyunk, a fiatal képzőművészgárdát is sikerült bevonni a munkánkba, és a Dombos Fest keretében elindíthattuk a Dombos Visualt is. A kollégáim is úgy állnak hozzá, hogy amikor egy könyvön dolgozunk, akkor valójában egy műtárgyat készítünk, és hogy külsőleg-belsőleg valamiféle értéket közvetítsen.
* Mindenki izgatottan várja Aaron Blumm következő könyvét. A rengeteg munkád mellett jut idő az írásra?
— Korábban sem írtam gyakran, és tudom, hogy jelenleg úgy működnek a művészeti ágak, hogy folyamatosan jelen kell lenni, de én ezt egy kicsit erőltetettnek gondolom. Talán éppen annak hatására, hogy Tolnai Szabolcs megfilmesíti a Biciklizéseink Török Zolival című könyvemet, meglehetősen gyorsan, körülbelül egy hét alatt megírtam a Török Zoli 2-nek a nagy részét, mellyel természetesen még rengeteg munka van, de ez számomra nagyon fontos, hogy mi születik abból, amikor bizonyos projektumok egymásra hatnak. Úgy gondolom, hogy a könyv is egy összművészeti munka eredménye. Azt viszont sajnálom, hogy nincs meg a mindennapjaimban az a rendszeresség, amely egy sokkötetes író életében jelen van, és hogy meglegyen a napnak az a nyugodt szakasza, amikor leülsz, és csak az írással vagy az olvasással foglalkozol. A munkám és az életem miatt nem engedhetem meg magamnak ezt a fajta szabadságot, elég nehéz rendszerességet kialakítani benne. Persze hogy jó lenne több órát szövegek szöszmötölésével tölteni. Talán azért vonz leginkább a rövidtörténet műfajként, mert fontos számomra az, hogy amin dolgozok, az tökéletes legyen, ne maradjanak benne elvarratlan szálak.
* Lírával kezdted, majd prózára váltottál. El tudod képzelni, hogy visszanyúlsz a lírához?
— Az időhiány miatt sokat gondolkodom azon, hogy talán könnyebb lenne ismét verseket írni, amit egyébként csinálok is a saját szórakoztatásomra. Bányai Jánosnak köszönhetem azt, hogy prózára váltottam, mert megismertetett Garacziék generációjával, és az ő stílusuk látszólagos könnyedsége felszabadító hatással volt rám, ezáltal pedig késztetést éreztem arra, hogy én is hasonló szövegeket gyártsak. Habár az sem egyértelmű, hogy rövidprózákat írok, mivel a Török Zoli-s szövegeket sokan lírának vagy verses elbeszélésnek tartják.
* Ha itt hagyhatnád három hónapra a kiadót, akkor mit csinálnál a rád zúduló szabadidővel?
— Elmennék biciklizni. Ez annyira irreális pillanatnyilag, hogy el sem tudok képzelni egy ilyenfajta lehetőséget. Persze mindenki helyettesíthető, és minden itt hagyható, de most annyira kitölti az életem a kiadói munka, hogy egyszerűen képtelenség elválasztani a magánéletemtől, mert egy folyamatos jelenlétet igényel. Mindenhol kiadóigazgatóként néznek rám, és jönnek az ilyen-olyan kéziratötletekkel, az ember pedig nem szívesen utasít vissza senkit, sosem lehet tudni, hol bukkan fel egy új József Attila.