home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Az örökség
Perisity Irma
2017.09.20.
LXXII. évf. 37. szám
Az örökség

Ahogy a szerencse, az elégedettség, a boldogság forrása lehet a pénz, úgy a széthúzásé, a pereskedésé és a gyűlölködésé is, attól függően, milyen emberek tulajdonába kerül. Ezt a beszélgetőtársam mondja, aki szerint a pénzzel kapcsolatban sok mindent meg kell tapasztalni ahhoz, hogy fel tudjuk mérni romboló vagy építő erejét. Az ő esetében az örökség szétrombolta a családot, a rokonságot.

— Bennünket, a harmadik nemzedéket érint legkevésbé a családunk sorsa, de már mi, harmadíziglen leszármazottak is meg voltunk mérgezve a hosszú évek óta tartó pereskedéssel — kezd önmaga és családja történetébe az ötven év körüli férfi. — Pedig igazából egy meleg, emberi történet részesei lehettünk volna, ha nem pottyan váratlanul egy jelentősebb örökség a családba. Az apai nagyapám nős volt, harmadik éves házas, amikor kitört a háború, és honvédként elvitték. A felesége a terhesség hetedik hónapjában járt. A történelemből tudjuk, hogy a magyar hadsereg a vesztes oldalon állt, nagyapa is orosz fogságba esett, és részese volt az ismert forgatókönyvnek: tífusz a lágerben, hosszú gyógyulás, majd kényszermunka a közeli parasztgazdaságokon. Sem ő a családról, sem a család nem tudott róla semmit. A háború után a felesége — az akkor már ötéves kisfiával — kerestette ugyan, de két év múlva hivatalos értesítést kapott, hogy a férjének nyoma veszett Oroszországban. Nem sokkal az értesítés után az asszony meghalt, a kisfiát pedig a húga családja vette magához.

A nagyapám a kényszermunkán megismerkedett a gazda egyik lányával, és egymásba szerettek, de a viszonyukat természetesen titokban kellett tartaniuk. Közben nagyapát elfogta egy olyan szívet tépő honvágy, hogy mindenáron haza akart jönni — akkor már ők is hallották, hogy lassan felszámolják a táborokat, és a foglyokat hazaengedik. Ekkor hozta meg a döntést: haza, mindenáron! A gazda lánya vállalta a hazainduló hadifogolytársának sorsát, így ketten szöktek meg még azelőtt, hogy a tábort felszámolták volna. A lány tudta, hogy nagyapának otthon felesége van, aki időközben gyereket is szült, de úgy határoztak, hogy a válás után itthon megesküdnek. Több mint négy hónapig tartott az út Oroszországból Bácskáig, de megérkeztek. Ekkor tudta meg nagyapa, hogy a felesége meghalt, és ekkor ölelhette meg először az akkor már nyolcéves fiát.

Amikor a nagymama terhes lett, megesküdtek nagyapával, így az én apám már házasságban született. A nagymamám elég gyorsan megtanult magyarul, igaz, ha valami nem jutott eszébe, akkor azt oroszul mondta. Egy csupa szív teremtés volt, akinek sosem tűnt el arcáról a mosoly, mindenkit szeretett, és soha, egyetlen alkalommal sem mondta, hogy honvágya van. Hiába írt a családjának, egyetlen válaszlevél sem érkezett. A nagymama pontosan úgy szerette a bácsikámat, mint az apámat. Két fia volt, a nagy meg a kicsi, ahogy ő mondta. A kicsi volt az apám.

A fiúk felnőttek, mindketten megnősültek, egymás után születtünk: előbb a bácsikámékhoz érkezett egy kislány, majd egy kisfiú, utánuk következett a bátyám, a nővérem, majd pedig én. A környéken mindenki ismerte a családunkat és annak érdekes történetét. Irina nagymama már beteg volt, amikor értesítették, hogy jelenjen meg az orosz követségen a családi örökség felvétele ügyében. Mint kiderült, a családnak a háború után is sikerült annyit megtartania a nagy vagyonból, hogy valamennyien jól jártak. Arra már én is emlékszem, hogy a kapott pénzből a nagyapáék egy tízholdas szőlőskertet vettek a közelben, borospincével, felszereléssel. És minden rendben is volt a nagymamám haláláig. A törvény értelmében a felesége után nagyapa örökölte a szőlőskertet — és ez volt a kezdet. A bácsikám és az apám ugyanis mintha megbolondultak volna: mindketten az örökséget akarták. A bácsikám azzal érvelt, hogy mindketten egyformán fiai a nagyapának, egy vezetéknevet viselnek, tehát az örökség két részre oszlik. Apám viszont arra hivatkozott, hogy minden a nagymamáé, ezért az örökség csak őt illeti. Megkezdődött egy őrült harc, mely csaknem harminc évig tartott. Ahogy nagyapa idősödött, egyre könnyebb volt őt manipulálni, így hát a fiai úgy bántak vele, mint egy bútordarabbal: hol a bácsikáméknál, hol nálunk volt. Közben egyik bírósági döntés követte a másikat, mert valamelyik fél mindig fellebbezett. Mi, gyerekek felnőttünk, hárman egyetemi oklevelet is szereztünk, ám a pereskedés még mindig tartott. Persze, időközben minden ingóság ráment a költségekre. És nemcsak a per tárgyának értéke úszott el: nagyapa családi háza is. Arról nem is beszélve, hogy már mi, unokatestvérek is elfordítottuk a fejünket az utcán, ha találkoztunk. Amikor nagyapa meghalt, a fiai még azon is összevesztek, ki viseli majd a temetés költségeit. A kezdeményezésemre végül mi, unokák temettettük el a nagyapát Irina mama mellé, és közösen emeltettünk nekik egy síremléket. Nem az örökségből, és nem is annak reményében. Hanem azért, mert rájöttünk, hogy fontosabbak vagyunk egymásnak, mint bármilyen örökség.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..