Ám ha mindezt a pszichológus munkájára vetítjük ki, és a pszichológust, mondjuk, egy edzőhöz hasonlítanánk, akkor talán még érthetőbbé válik, hogy a végén a súlyokat önöknek kell megemelni, vagyis a munka nagy része is önökre vár. Csak ismételném önmagam, de mégis fontos: a pszichológus nem old meg semmit más helyett, nincs varázspálcája és emberfeletti képessége, de ott lehet bárki mellett, aki igényli a segítségét, és kísérheti őt a megoldások felé vezető úton. Ahhoz, hogy esetleg önállóan rendbe tegye a testét-lelkét, edzővé, pszichológussá kell válnia. Igen, igen, a világi bölcsesség azt tartja, hogy a cipész maradjon a kaptafánál, vagyis mindenki végezze csak a saját dolgát. És ha így vesszük, azt az időt, amelyet a pszichológia tanulmányozásával tölt el (anélkül, hogy hivatásának választaná azt), sokszor érdemesebb az elkerülhetetlen hibák elkövetésére fordítania, és inkább a pszichológiai segítség kifizetéséhez szükséges anyagiak előteremtésére. Sokszor bizony a mentális szerkezet felszínes, téves, torz megértése — még a legjobb szándék ellenére is — a gondok súlyosbodásához vezethet. Ráadásul a megértés nem hoz változást önmagában, legfeljebb lesz egy kényelmes magyarázata, mely majd megnyugtathatja a lelkét. Az igazi változás a pontos tudatosság eredménye lehet, amikor már tisztán látja, hogy pontosan mi történik egy problémás helyzetben. Éppen ezért a pszichológiai munka — szakembertől függetlenül — egy hosszú és fájdalmas folyamat: főleg, amikor felismeri önmagát azokon a helyeken és területeken, ahol nem akarja, hogy köze legyen önmagához.

Az öngyógyítás talán legelterjedtebb módja az öngyógyszerezés (angolul self-medication), mely a beteg döntése, ez pedig nem más, mint egészségügyi szakértői kontroll nélküli gyógyszerszedés a legtöbb esetben. Egyszerűbben: az egyén gyógyszereket alkalmaz szakember felügyelete nélkül. A pszichológia az ilyen viselkedést sajátos összefüggésében használja az életstílus-gyógyszerekkel kapcsolatban (rekreációs drogok, pszichoaktív drogok, alkohol és más önálló, megnyugtató magatartásformák). Máskor relaxációs technikák után kutatva (meditáció, nyújtógyakorlatok és egyéb testfókuszú módszerek) önállóan használható formáihoz nyúlunk.

Az öngyógyítás sok esetben indokolt és támogatott. Gyakran a megbízható és időben történő orvosi, valamint egyéb ellátáshoz való jutás nehéz vagy akadályozott. Mindenekelőtt egy öndiagnózis születik meg, és fontos, hogy az ehhez köthető gyógyszeres és más kezelések esetén tisztában legyünk, felismerjük a ránk váró kockázati tényezőket is. Az öngyógyítás ezen módszerének mindenképp előnye az idő- és az energiatakarékosság, növelheti az önmagunkért vállalt felelősségérzetet is, és általában olcsóbb is. Hátránya leginkább az előre nem látható mellékhatások előfordulása vagy a gyógyszerkölcsönhatások kockázata, a téves diagnózis esetén az állapot romlása, a gyógyulás elmaradása, a túl kicsi vagy a túl nagy hatóanyag-adagolás, az önmérgezés. Az öngyógyszerezésnek (legális vagy illegális módjától függetlenül) természetesen vannak biztonsági szabályai, mint a megfelelő gyógyszer beadása, az adag, az időpont meghatározása stb.

Az igen gyakran alkalmazott pszichotróp gyógyszereket leginkább az általános rossz közérzet ellen és az ehhez kötődő mindennapi gondok legküzdésére használják. Fő feladatuk bizonyos neurotranszmitterek hatásának szabályozása. Ezeket általában kiegészítő pszichológiai kezelésnek kell kísérnie.

Az öngyógyítás egyik rossz hatása a függőség kialakulása — főleg, ha a gyógyszereket hosszú időn át és ellenőrizetlenül használják —, emellett pedig az ellenőrzés és a fejlődés felelősségének hiánya. A különféle öngyógyító gyógyszerek/vegyszerek használata megkönnyíti az úgynevezett külső kontroll kialakulását azáltal, hogy a fejlődést a személytől független külső erőforrásra bízza. Vagyis egy depresszióval, szorongással küzdő egyén megtanulhatja, hogy jobb gyógyszerre van szüksége, és nem tanulja meg azt, hogy hogyan tudna az állapotán javítani. Az alkohol- és az alternatív droghasználat szintén megakadályozhatja a valódi, javuláskészség-alapú megtapasztalását. Ezért jó, ha valaki be van avatva, és tudja, hogy ilyen jellegű öngyógyításba kezdtünk, mert kontroll alatt tarthatja. Ha azonban megromlik a bizalmi viszony az illetővel, és esetleg hamis információkat adunk neki, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ingoványos talajon járunk.

Pszichológusként, bölcsészként nem favorizálhatom a gyógyszeres megoldásokat minden mentális probléma esetén és kizárólagosan. Ennek ellenére sokszor magam is kérem szakorvos bekapcsolását egy-egy terápiás keretbe. Erőforrásokat mindig kereshetünk magunknak, megoldások után mindig kutathatunk, de szeressük magunkat annyira, hogy bevalljuk, amikor már nem tudunk saját megoldásokat, kezeléseket, gyógymódokat találni — ilyenkor inkább forduljunk szakemberhez.