Az olasz politikai élet mindig is rendkívül szövevényes volt. Általában az egyik kormányválságot a másik követi, most sincs ez másként. Szomráky Béla Olaszország-szakértőt, elismert olasz—magyar szinkrontolmácsot és végül, de nem utolsósorban a mindenkori pápa tolmácsát kérdeztem az olasz belpolitikáról és a pápához fűződő emlékeiről.
* Szinte már senkit sem lep meg, hogy újra kormányválság van Olaszországban. Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadra, akkor kijelenthetjük, hogy az olaszok szinte sportot űznek ebből. De vajon miért van ez így, miért kopnak el az olasz kormányok ilyen gyorsan?
 Szomráky Béla |
— A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk. Főként azért van ilyen sok kormányválság, mert hagyományosan rengeteg párt alkotja az olasz politikát. Általában listás szavazáson dőlnek el a választások, vagyis még a legerősebb pártok sem kapnak többet 20-30%-nál. Az Olasz Köztársaság története során a jelenlegi a 66. kormányválság. Jó példa minderre, hogy a közelmúltban Romano Prodi kormányát nem kevesebb mint tizenöt párt alkotta. El lehet képzelni, hogyan tudott ennyi párt együttműködni. Általában nem csináltak mást egymás zsarolásán kívül. Visszatekintve azonban a távolabbi múltba fontos kiemelni, hogy a II. világháború után a Kereszténydemokrata Pártnak sikerült két évtizeden keresztül mintegy 40%-os többséggel kormányoznia. Ez azért is fontos, mert az olasz kereszténydemokratáknak jelentős szerepük volt abban, hogy visszaszorítsák Európa legerősebb kommunista pártját, az Olasz Kommunista Pártot. Abban az időben Olaszországban sokan attól tartottak, hogy a kommunisták akár be is hívhatják az oroszokat az országba. Egy nagyot lépve az időben, amikor a berlini fal leomlott, akkor természetesen az olasz politikai térkép is átalakult. A baloldali pártok nevet és identitást változtattak, előbb baloldali demokraták lettek, de napjainkra már a baloldali jelzőt sem használják. Inkább különféle választási szövetségekbe tömörültek, mint amilyen például az Olajfa (L’Ulivo) vagy az 5 Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle). De a választások és a választási szövetségek általában káoszba fulladtak. Nagymértékben hozzájárult ehhez a rossz választási törvény is, melyet maguk a pártok neveztek porcilének, avagy disznóólnak. Ez a törvény a többi közt azt garantálta, hogy bármelyik párt, amelyik relatív többséget szerzett, megkaphatta a mandátumok 51%-át. Erre egyébként azért volt szükség, hogy stabil kormányzás legyen, de valamiért ez mindig máshogyan alakult, és az instabilitás vált uralkodóvá.
* Giuseppe Conte volt kormányfő az utóbbi hetekben annak reményében mondott le, hogy újra mandátumot kaphat. A terve azonban rosszul sült el, legalábbis számára. Az államelnök ugyanis Mario Draghit kérte fel a kormányfői tisztségre. Mi történt valójában a háttérben?
— Conte mögött két rövid kormányciklus áll. Előbb egy jobboldali, majd egy baloldali kormányt vezetett. Róla mindenképp elmondható, hogy mindenkinek meg akar felelni, ami által senkinek sem felel meg. Emellett rossz gazdaságpolitikát folytatott, pontosabban semmilyen gazdasági tervet nem tett le az asztalra. Mindez folyamatos koalíciós feszültséget okozott, és azonkívül, hogy a kormánykoalíciót alkotta pártok egymást fenyegették, valójában semmit nem csináltak. Csupán egy-két populista lépést tettek, itt főként a munkanélküli-segély újrafelosztására gondolok. De ezzel is csak mélyítették a gazdasági válságot. Nem csoda tehát, hogy a Conte-kormányt alkotó négy párt addig viaskodott egymással, mígnem az egyik vezére, Matteo Renzi hátba szúrta Giuseppe Contét. Kihátrált mögüle, ezáltal pedig valójában Brüsszel és a pénzügyi körök kezébe adta a döntési jogot arról, hogy ki legyen az új olasz kormányfő. Brüsszel számára ugyanis elsősorban az a lényeges, hogy Olaszországnak olyan miniszterelnöke legyen, aki képes kidolgozni az európai pénzügyi körök számára megfelelő gazdasági tervet. Conte tehát nem volt képes erre, és itt jött a képbe Mario Draghi.
Mario Draghi, Matteo Salvini
* Kisebb csodának tűnik, de most azt tapasztalhatjuk, hogy Draghit a jobb- és a baloldal is támogatja. Még Matteo Salvini is azt jelentette ki, hogy pártja bízik Draghiban. A születendő kormánycsapat összetétele ugyan még nem ismert, de elemzők szerint Draghi szakértői-politikai kormányt állít össze. Mennyiben lehet az ő személye hosszú távú megoldás?
— Egyértelműen kijelenthető, hogy Draghi Olaszországban a pénzpiacok ikonikus képviselője. Lehet, hogy egy jó hazafi és kiváló szakember, de őt nem az olaszok választották meg. Itt emelném ki Günther Oettinger egykori EU-biztos néhány évvel ezelőtti mondatát, mely úgy hangzott, hogy „ha az olasz pártok képtelenek együttműködve kormányozni, akkor majd a pénzpiacok megtanítják az olaszoknak, hogyan kell szavazni”. Mindez be is következett, hiszen Draghi valójában ezért lépett színre. Most mindenki felül a jelképes szekerére, de véleményem szerint kormányzása egy évnél tovább nem fog tartani.
* Az olasz gazdaság rendkívül rossz állapotban van, a tavalyi recesszió 10 százalék körüli, az államadósság pedig megközelítette a 160 százalékos szintet. Ez mennyiben írható a koronavírus-járvány számlájára, és mennyiben a rossz kormányzáséra?
— Szerintem a járvány kapcsán nagyon rossz európai uniós válasz született, mégpedig az, hogy eladósítjuk a tagállamokat — de mindezt úgy tesszük, mintha ezáltal megmentenénk őket. Ebből a sorból Olaszország sem vonhatta ki magát. Az Európai Unió kitalálta az úgynevezett Recovery Fundot, mely kapcsán minden tagállamnak tervet kellett készítenie. A Conte-kormány azonban képtelen volt egy épkézláb anyagot az asztalra tenni. Ezért kétségtelenül nagy felelőssége van abban, hogy ennyire rosszak az ország gazdasági mutatói.
* Végül, az olasz belpolitikát egy kissé félretéve, egy kis személyes kitérő: Önt Magyarországon a pápa tolmácsának tartják. Ez a nem mindennapi munkakör bizonyára mély nyomokat hagyott önben. Milyen emlékei vannak II. János Pál pápáról?
— Huszonnégy alkalommal tolmácsoltam II. János Pál pápa gondolatait, akit személy szerint a világ egyik legcsodálatosabb emberének tartok. Azért volt ő valójában legyőzhetetlen, és azért volt mindig igaza, mert abban a szürreális szocializmusban, amelyben élt, megtanulta azt, és másoknak is megtanította, hogy nem szabad feladni, illetve félni. „Ne féljetek” — hangoztatta. Rendkívüli személyiség volt, mert olyan közvetlen szeretet áradt belőle, amely leírhatatlan és megfoghatatlan. Nem dicsekvésként mondom, de azon kevesek közé tartozom, akiket mindig szívesen látott, és rövid magánbeszélgetéseket is folytattunk.
