Ismerek egy lányt, aki középiskolás korában úgy választott magának hivatást, hogy Balázs Áron közelébe kerülhessen. Aztán tudok olyan esetről is - a saját szememmel láttam -, hogy amikor a tizenéves fruskák felfedezték B. Á. citromsárga bogárhátúját, körülzsongták, mint méhek a virágot, megtapsikolták, megsimogatták az öreg járgányt - pedig inkább a tulajdonosát szerették volna. Nos, nálunk ez a népszerűség egyik fokmérője. Jeles színészeink óriásplakátjaival nem találkozunk ugyan úton-útfélen, mint kevésbé imádott politikusaink portréival, de ők beérik annyival, hogy az élet poétáiként, a ,,cirkuszi porond' örökös bohócaiként megnevettessék vagy megríkassák a nézőket.... Ja, igen, és néha díjakat kapnak.
- Azon szerencsések közé tartozol, akiket a közönség és a szakma is úgymond elkényeztetett díjakkal 12 éves pályafutásod alatt. Háromszor voltál az évad legjobb férfi főszereplője; magadnak mondhatod a Pataki-gyűrűt is; a Rocky Horror Show-ban nyújtott alakításodért megkaptad a Sterija-díjat; a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján egyéni művészi díjban részesítettek; és március 14-én átvehetted Budapesten a színházi szakma egyik legrangosabb elismerését is, a Jászai Mari-díjat. A felsoroltak közül neked melyik a legkedvesebb?
- Minden díjnak egyformán örülök. Ha azt latolgatom, vajon az anyaországi szakmai grémium mennyire ismerheti a vajdasági színházak és színművészek teljesítményét, akkor mindenképp nagy megtiszteltetés számomra a Jászai Mari-díj. Ha pedig azt nézem, hogy a hazai, országos szintű fesztiválokon szinte ugyanez a helyzet, a szerb nyelvű színházi alkotók mit sem tudnak a magyar kollégákról, akkor ilyen értelemben büszke vagyok a Sterija-díjra is. A Pataki-gyűrű Díj pedig az elődökre emlékeztet, az általuk megtett útra, ami a jelenig vezet, s jó érzés arra gondolni, hogy ennek a neves ,,menet'-nek én is egyik sorkatonája lettem. A közönségdíj pedig a nézők szeretetéről, hűségéről, ragaszkodásáról tanúskodik, ami megint csak nem semmi. Szóval miért is kellene az egyik elismerésnek jobban örülnöm, mint a másiknak?!
- Igazából mit jelent neked a siker? Vagy még inkább: MI jelenti neked a sikert?
- Ha a sikeren a népszerűséget érted, akkor elmondhatom, kezdem megszokni. Még mindig zavar, ha autogramot kell osztogatnom, de már nem utasítok vissza egyetlenegy interjúfelkérést sem, ami nagy előrehaladás az elmúlt évekhez viszonyítva.
- Ne színészként, hanem magánemberként próbálj most elgondolkodni ezen a kérdésen.
- Siker az, ha meg tudok oldani valamit: egy helyzetet, egy feladatot. Ha a kitűzött céljaimat megvalósítom, és nem csúszok el egy banánhéjon. Nem esek nagyot. Ha a kellemetlent a visszájára fordíthatom. Ha mindennap megvívom önmagammal a harcot. Ha nem morcosan kelek fel. Ha jó a közérzetem. Ha apróságoknak is örülni tudok. Például valamelyik nap az áruházban előttem állt egy anyuka a gyermekével. Amikor a pénztárosnő számlázni kezdett, kiderült, a nőnek nincs elég pénze. Tanakodott, mit is hagyjon a pulton. Nehogy már a gyereket megfossza a Kinder-tojástól! - villant át az agyamon, és kipótoltam pár dinárral a végösszeget. Nagyon jó érzés volt, hiszen egy kilátástalannak és szomorúnak tűnő végkifejletet örömre változtattam.
- A kudarc nagyon lehangol?
- Te jó ég! Mi lesz ebből? Te lélekbúvárt játszol?
- Míg készültem erre az interjúra, figyelmeztettek, nagyon szűkszavú ember vagy, nehéz bármit is kihúzni belőled. Viszont én mindent erre a lapra tettem fel: színészként jól ismerünk, magánemberként már kevésbé. Miért ne lehetne most ez az arcod reflektorfényben?
- Színészként igyekszem nem sokat foglalkozni a kudarcélménnyel. Ehhez persze meg kell tanulni kritikákat olvasni, véleményeket meghallgatni és szelektálni. Átlépni egy küszöböt, és becsukni magam mögött egy ajtót. Minden színész tudja, vannak jó és kevésbé jól sikerült előadások. Ha jól halad egy próba, ha hangulatos a munkafolyamat, általában sikerül a bemutató is. De egy idő után minden előadás kikopik, kifullad, és hiába törekszel visszahozni azt a régi önmagad, nem megy, hiszen nem vagy gép, egyik szerepből sem lehet sorozatot gyártani. És nekem is vannak rossz napjaim, hangulatingadozásaim, hullámvölgyeim, amikor ülök otthon besavanyodva. Hogy mi a bajom, nem tudom. Aztán egy séta, egy jó film vagy zene, vagy csupán egy kedves mosoly visszatérít önmagamhoz. Nagyon sok elfásult, lelki nyomorék emberrel találkozom. A minap bementem az Autómotoros Szövetségbe, hogy befizessem a biztosítást. A tolóablak mögött ülő egyén fel sem nézett, amikor köszöntem neki. Szürke, rezzenéstelen arccal dolgozott, mint egy robot. Na, az ilyesmi nagyon kihoz a sodromból. Az ilyen ,,kudarc'-ot nem vágom zsebre.
- Hiú ember vagy?
- Most konkrétan mire gondolsz?
- Hát, hogy kényes vagy-e a megjelenésedre, sokat foglalkozol-e a külsőddel, túlbecsülöd-e a sármod...?
- Nem. Jólesik az elismerés, de a dicséret zavarba ejt. Nem viszek semmit se túlzásba, nem beszélek senkivel sem magas lóról, és nincsenek sztárallűrjeim (de ha most kint lesifotósok várnának, biztosan dühös lennék). Mint minden színész, szeretem a tapsot. Ez afféle visszajelzés a munkámra. Nem teszek különbséget fő- és mellékszerep között, mindent teljes bevetéssel játszom, mert így nyújthatok csak örömet a nézőnek, aki esetleg énvégettem jött megnézni az előadást... De ha nem az én kedvemért, akkor is jó. Akkor is kapcsolatba kerülök, kommunikálok vele, s ez elég is ahhoz, hogy ne érezzem úgy, mintha üres kútba csobbant volna a vödör.
- Az elmúlt tizenkét év tapasztalatát hogyan foglalnád össze?
- Az indulást félelem, kíváncsiság és izgalom kísérte. Az akadémiai éveket a bizonytalanság jellemezte: kirepítenek vagy megtanulok szárnyalni? Aztán diplomázás után jött egy megnyugvás: kész, végigcsináltam. A jövőről meg igyekszem nem gondolkodni, mert akkor megint csak elfog egyfajta nyugtalanság.
- Vannak szerepálmaid?
- Még nem olvastam el annyi forgatókönyvet, hogy legyenek.
- Eddigi szerepeid közül melyik áll legközelebb hozzád?
- Biztosan furcsán hangzik, de minden előadás valamilyen illékony emléket idéz fel bennem. A cipőm csikorgását, a szájharmonika fémes ízét, a tenger vizének sós illatát...
- Ha már az ízeknél tartunk... Hallom, szeretsz főzni is, enni is. Mit?
- Mindenevő vagyok. A rántott karfioltól és a töktől kedve a pacal- és körömpaprikáson át a kagylóig és a tintahalig mindent jóízűen elfogyasztok.
- Svájcban születtél, de Bajmokon nevelkedtél fel. Milyen útravalót adott neked a fogadott szülőfalud?
- Biztatást és bátorságot. Mindkettőre nagy szükségem volt. S végeredményben ott lettem azzá, aki vagyok.
- Nősülés? Családalapítás? Vagy szerinted ez nem egyeztethető össze a színészi pályával?
- De, bizonyára, csak én még nem jutottam el eddig a gondolatig.
- Mégiscsak jobb a népszerűséggel eljegyezni magad, ugye?
- Te, a népszerűség olyan, hogy se vele, se nélküle. Tök jó, ha van: ,,Istenem, felismertek az utcán!' És baromian rossz, ha elmarad: ,,Na ez se tudja, ki vagyok. A fenébe!'