* Általában kétféle jogászember létezik, az egyik kizárólag jogtudománnyal és jogi ügyekkel foglalkozik, egy kis túlzással bezárkózik ügyvédi irodájába, a másik nyitott a világra, és érdeklik a társadalmat érintő kisebb-nagyobb kérdések. Önre kétségtelenül az utóbbi jellemzés illik, hiszen ifjúkora óta foglalkoztatja a közélet, a társadalom, a politika. Mindez csupán neveltetés kérdése?

— Nem egyszerű kérdés, hogy minek alapján alakul az ember élete. Egész biztosan szerepe van a neveltetésnek vagy, mondjuk, a családi hagyományoknak. Apám is, nagyapám is ügyvédek voltak. Nagyapám politikus is. A kilencszázas évek elején a magyar parlamentben volt országgyűlési képviselő, majd Trianon után kisebbségi politikus. Szerepe volt abban, hogy a Trianon utáni utódállamokban Nagybecskereken kapott elsőként jóváhagyást egy magyar művelődési egyesület. Aztán a II. világháború után Jugoszlávián belül ismét Nagybecskereken alakult meg az első magyar közművelődési egyesület. Ennek a szabályzatát az apám fogalmazta. Hadd tegyem hozzá, hogy ezekről a dolgokról nem sokat beszéltünk a családban, mégis ott voltak közöttünk. Amióta a családi iratokkal foglalkozom, sokkal több részletet látok, és sok elmulasztott kérdést is. Én is természetesnek találtam, hogy az ember jogász legyen, és ezt valamennyire ötvözze közéleti tevékenységgel. Ez nálam nem a szó szorosabb értelmében vett politika volt, mert nem volt pártalapú. Gimnazistaként igyekeztem magyar önképzőkört szervezni, aztán egyetemista koromban Belgrádban (felemás sikerrel) magyar diákegyletet, majd később, egyetemi docensként magyar nyelvű párhuzamos oktatást sikerült szerveznem az újvidéki jogi karon. Milošević bukása után volt rá esély, hogy tisztességesen legyenek elismerve a kisebbségi jogok. Ott voltam a törvényhozó bizottságokban, igyekeztem minden szaktudásomat bevetni. Közben irodalmi törekvéseim is alakultak, de ezek nem családi hagyományokra alapozódtak. Diplomázás után csak rövid ideig dolgoztam a családi ügyvédi irodában. Fél év után átjöttem az újvidéki jogi karra tanársegédnek, azért is, hogy csatlakozhassak az Új Symposionhoz.

* Ezer szállal kötődik Vajdasághoz, de Magyarországhoz vagy Európához is. Világpolgárként hol érzi magát igazán otthon? Van-e egyáltalán olyan hely, hogy itthon vagy otthon?

— Valóban sok helyszínt ismertem meg. Nagybecskereken születtem, ott fejeztem be az általános iskolát és a gimnáziumot. Aztán Belgrádban jártam egyetemre, majd valamennyire Délkelet-Szerbiát is megismertem, mert Aleksinacon töltöttem a kötelező katonai szolgálatot. Amerikában, a Harvardon doktoráltam. Csaknem három évtizedet éltem és tanítottam Újvidéken. A ’90-es években, miután el kellett hagynom az Újvidéki Egyetemet, párhuzamosan tanítottam Pesten és Amerikában, nyaranként Párizsban, egyszer Kínában is. Nem adtam fel az újvidéki lakásunkat, ma is ott (vagy mondhatnám „itt”) töltök havonként egy-két hetet. Így valóban nem egyszerű számomra az a kérdés, hogy hová valósi vagyok. Ha a tények mellett érzelmeket is mérlegre teszek, talán az lenne a legpontosabb, ha azt mondanám, hogy becskereki. Csak most már ha vissza akarok térni a becskereki emberek és a becskereki utcák közé, nem csak térben, időben is utaznom kell.

* Jogi karrierjét sokan nyomon követhették, viszont most már huzamosabb ideje az irodalom felé fordult. Több könyvet írt, és a napokban vehette át a Szirmai Károly irodalmi díjat. Mindig is érdekelődött az írás, az irodalom vagy éppen a költészet iránt?

— Az irodalom mindig fontos volt számomra, korábban is kaptam irodalmi díjat, de a jogi pályám mellett ez inkább valamilyen párhuzamos tevékenység volt — vagy valami, ami az életemhez tartozik, de halasztható. Valóban fontos volt számomra, hogy az Új Symposionhoz csatlakoztam, egy ideig felelős szerkesztője is voltam, aztán ezen a terepen is jogászszerepet vállaltam, mert a betiltás ellen védtem a folyóiratot. Közben tanári pályát igyekeztem alakítani. Akadémiai tagságot jogászként szereztem. Miután távoznom kellett az Újvidéki Egyetemről, családi egzisztenciát is kellett építenem, ez csak jogászként volt számomra lehetséges, és még inkább halasztódott az irodalom. Körülbelül tíz éve, a nyugdíjba vonulásom küszöbén éreztem úgy, hogy befejeződött a halasztás.

* Művei kultúrtörténetek, dokumentumregények és családtörténeti visszatekintések, viszont az egykori peranyagok folyamatos bemutatása határozottan emlékezteti az olvasót, hogy az író kétségtelenül jogtudós is egyúttal. Szóval ezek mennyiben irodalmi és mennyiben szakirodalmi művek? Hogyan egészíti ki egymást a jog és az irodalom tudománya?

— Úgy érzem, hogy valamilyen sorsfaragta műfajig jutottam. Valami kisebb csoda folytán a családi ügyvédi irattárban 1893 óta minden irat megmaradt. Számomra ez jó sors. Viszont a bírósági és más levéltárakból is sok minden elveszett. Az iratokban rögzített történetek most már irodalommá váltak, de csak kacskaringós jogi ösvényeken lehet hozzájuk eljutni. Az útjelzők pedig háromnyelvűek (magyar, szerb és német). Több ezer aktában ott vannak az elmúlt korok mindennapjai. Ez egy olyan világ, amelynek másutt nemigen maradt nyoma, és benne olyan hírek, amelyek teljesen feledésbe merültek. Valójában jogi rejtekhelyre került irodalom. Ennek a feltárása talán visszaszerkeszt egy valóságot. Fennmaradási esély is alakulhat, mert Ezra Pound szerint az irodalom olyan hír, amely hír marad.

* Legújabb két kötete Népellenes mosoly és Mi legyen a bronz utazóórával? címmel jelent meg. A könyvekben újabb peranyagokat ismerhetünk meg, a többi közt a szórvánnyá vált, egykori bánáti közösségek irattári történeteibe tekinthetünk be. Mit érdemes elsősorban kiemelni ezekről a művekről?

— A Népellenes mosolyban leginkább a II. világháború utáni első évek pereivel foglalkozom. Bánátban durva volt a német megszállás, de az igazságtalanságra adott válasz keresésénél inkább a lendület, mint az igazságkeresés került főszerepbe. Csepcsányi István evangélikus lelkészt (akinek a fia iskolatársam volt) azzal vádolták, hogy „népellenes mosolyt” követett el, mert egy Božović nevű szomszéd feljelentése szerint csúfondárosan mosolygott a paplak ablaka mögött, amikor a városba bevonult a Vörös Hadsereg és a partizánok. Péli Antalt azzal is vádolták, hogy „szándékosan fejlesztette Hitler hadiképességét”. Ezt úgy tette, hogy Homokréven volt egy paprikamalma, németeknek is árult őrölt paprikát, és az ügyész szerint tudvalevő, hogy a paprikában vitamin van, tehát ha németek eszik, ők erősödnek. Beckettnek vagy Ionescónak ki kellett találnia ilyesmit, én viszont ingyen kapom a családi irattárból. A Mi legyen a bronz utazóórával? anyagát több, teljes polcot kitöltő iratcsomó alkotja, ezek Kiss Ernő aradi vértanú örököseire és birtokára vonatkoznak. Farkas Geiza, Kiss Ernő dédunokája, végrendeletében azt is pontosította, hogy mi legyen a családi kastélyban maradt bronz utazóórával.

* Sok irat rejlik még a Várady család Nagybecskereken működtetett egykori ügyvédi irodájának fiókjaiban? Mert ha igen, akkor ebből arra következtethetünk, hogy újabb kötetek körvonalazódhatnak, illetve láthatnak hamarosan napvilágot.

— Még több ezer iratcsomó van, melyet nem néztem át. Remélem, hogy lesz időm mindegyiket átlapozni. Vannak érdekes történetek, melyekről a családi ebédnél hallottam, és később egy aktában a részleteket is megtaláltam. Nemrég egy olyan iratra bukkantam, amelynek szereplőiről nem ebéd közben értesültem, hanem egy könyvből. Ivan Iványi író egyik regényének hőseit ismertem fel egy iratban. Azzal, hogy a regényben más néven szerepelnek. Megkérdeztem erről Iványit, és azt mondta, hogy valóban arról a zsidó férjről és a német feleségéről van szó, akiknek a válóperes iratait megtaláltam. Valójában álválóperről volt szó. Találtam olyan részleteket is, amelyekről Iványi nem tudott. Most ezekkel igyekszem folytatni. Arra is emlékszem, hogy nagyapám egyszer mesélte, hogy Márai Sándor író apjával (aki szintén ügyvédként tevékenykedett) volt egy érdekes közös ügyük. Remélem, ez is előkerül majd. Ha talán mégsem, akkor is vannak még folytatást ösztönző iratok.