„Az ezernyolcszázhetvenes évek ügön gyönge termést hoztak a Bánátrész lakosságának. Mer bizony — folytatta — öreg hiba vót mán a, hogy egy évben hét magot is töttünk a fődbe, de termés csak nem vót, a Tisza vize öntötte el a búzatáblákat, oszt se eccör, se kéccör sarlóval köllött aratni, fél lábszárig érő vízben a ledült búzát. Mög a dohánt nateknőbe szöttük, oszt úgy ladikáztunk ki. Hát bizon illen termés mellett nehéz vót az árendát fizetni, mög a kinyér is inkább fekete vót az árpátul, mint fehér. Apadáskó hal vót bűven, de másbul nagy vót a heányosság — kezdte elbeszélését Döme bátyám, pontosabban Lábadi Dömötör urambátyám, miközben ősi házának tornácán üldögélve néhányadmagammal, a régi jó szomszédok szokásaihoz híven eperpálinkázgattunk.

— Nehéz üdők vótak azok — sóhajtott bele Balo János bácsi is, aki az egyenes szárú pipa, szűzdohánnyal való akkurátus megtöltése után éppen az acélból, kovából és taplóból előállítandó tüzet csiholta. — Sokan vótunk e lakáson, termés mög semmi.

A szajáni kis fehér házakba is a nyomorúság fészkelt. A vasárnapi nagymise utáni beszélgetésbe sok-sok panaszos szó esött. Eccör is, ahogy így panaszkodunk egymásnak, aszongya Sipos Gyura — aki községi péztáros, oszt újságolvasó embör vót:

— Embörök! Hajják, kentök, segíteni köll a bajon.

— De hát hogyan? — vetöttük közbe.

Aszongya erre ű:

— Majd én mögmondom kentöknek. A lapba óvastam, hogy a kincstár telepíteni akar. Mán három hely is van jelbe. Az egyik a Kendörösi puszta Arad megyébe, a másik mög Csanád mögyébe, a harmadik mög Pusztalakon Bácskába. Mögkérvényözzük, oszt ha sikerül, új falut alapítunk, talán jobb lössz a zsöllérségnek.

Nagy lött oszt erre az öröm, öregje-fiatalja errül beszélt — mer hát nagypolitikájú embör vót Sipos Gyura, mög igen mulatós. Hamarosan hozzá is fogtak a munkához, alighanem már hatan szödelőcköttek össze. Sipos Gyura, Hajnal Pál, Égető István, Martonosi Gergő, Palatinus István mög Baranyi Jóska. Ez vót 1880-ba. Először is egy kikindai ügyvédhön möntek, valami doktor Naszadihon, ez oszt írást csinált, evvel főmentek Pestre gróf Szapári Gyula fődmívelésügyi minisztör elé, aki biztatta üket, hogy majd Pusztakulán települhetnek, csakhát így mög úgy, még ilyen írás köll, mög hát lösznek-e elegen, de azé annyit kilincsöltek, amég csak mögindult valahogy a kerék. De hát persze kincstári fődek vótak ezök, oszt az akkori bérlő ügön kevés árendát fizetött érte, oszt nem esött ínyire eválni tűlle. Lassan halad az ügy, mög hát mit tagadjuk, péz is ügön gyöngén vót hozzá. De hát a sok utánjárásnak möglött az eredménye. Egész paksaméta írás vót már: a sublótba, oszt ehun-é, beállít a Gyuráhon két zsandár, oszt elkisértik Kikindára, de oszt uccu utánna a társak, egész Kikindáig elmöntek, oszt ott a garucs rácsos ablakábul intött a Sipos, hogy hun van a paksaméta, gyugják el. Úgy is lött, ezök oszt hazasiettek, szögény mögboldogult Sipos szüle azt se tutta, huvá lögyön ijedtébe, hogy tán fölakasztik az embört. — Dehogy akasztik — vigasztalta Paska.

Pestre, a király elejébe

Eccöribe oszt előszötték az írásokat, elrejtötték, de éppen idejibe vót, mer mán gyüttek is a zsandárok, oszt keresték az írást, mer aszongyák: hiába van benne. No oszt nem találták, így oszt kiengedték Sipost, mer ű mög letagadta, hogy van írás, mög rágyüttek, hogy hamisan lött följelentve. Ahogy oszt möggyütt Kikindárul — mán ott vártuk a faluháza előtt Szajánba — asszongya:

— Embörök! Pestre mögyünk a király elejbe!

Nem is sokat dángubáztak, hanem főpakoltak, oszt el, a Ferenc József elé. Ötöd- vagy hatodnapra gyün a deputáció, de mán ekkor a Naszádi üdvéggyel összekülönböztünk, oszt faképnél hagyott. De oszt még köllött valami írás, így hát Sipos mög a társai maguk csinálták tovább. De hogy a péz fogytán vót, elmönt Sipos Bunford Jánoshoz, oszt asszonygya:

— János! Még éccör Pestre köll mönni, adjál ízibe tíz forintot kőccsönbe, mer az árgyélusát, nem lösz telep. János bácsi mög erre előszödte a ládafiábul a tíz forintot, amivel oszt a pesti út mög az eredmény is möglött. Pusztakula a miénk! Települhetünk.

Nagy vót az öröm a bánáti Szaján, Tóba, mög még 10-12 község szögénysége közt, hogy sikerült a dolog. Lött nagy pakolás, búcsúzkodás, mög a fehércselédök sírása-rívása, mög az öregök tanácsadásával teltek a napok, míg aztán fölvirradt a nagy nap, az indulás napja.

— 1883. október elejin, egyik ősziesen hüvös nap hajnalán kétszáz kocsi sorakozott a Szaján körüli országutakon, hogy a szomszédos községök szögény népibül összeverődött karaván elinduljon, új reménységgel, az új hazába. Élin Sipos Gyulával, a sok ügyön-bajon körösztül most vezérrel.

Itt egy kis szünetet tart Döme Bátyánk, s amint újra töltöget a poharakba, látom homlokán az ötven év előtt még barna fürtök már-már ezüstösödő szálai alatt a barázdákat, ötvenévi nehéz munka és küzdelem el nem simítható nyomait. S a régi idők visszaidézése, egy könnycseppet gördít le, a bácskai rögök, eme acélossá edzett munkásának arcára. A meghatottság lágy rezgésével hangjába, folytatja.

— Három napig tartó fáradtságos kocsizás, mög a Tisza kompon való átkelésért járó tízkrajcáros fuvarköccség ügön nehéz lefizetése után mögérkeztünk az ígéret fődjire. S már 1883. október 29-én fölül kétszáz kunyha épült a Topolakernyai országút két oldalán. Kit szárkbul, kit nádbul, olyan sátorformájuk vót. Mikor oszt ez mögvót, hozzáfogtunk az őszi szántáshon-vetéshön.

Már a ránk gyüvő tavasszal hozzáláttunk a röndös házhelyekön a putrik építéséhön, velünk települt egy Nagy József nevű tanító is, aki Szajánba a Vilmatéri tanító vót, oszt leírta kalamussal a házhelyek numeráit kis cédulákra, oszt beletötte egy nagy fazékba, erre oszt mindnyájan kihúztunk egyet, oszt ahuvá szólt a numerus, oda kezdtünk építeni. Négy kataszteri hold vót egy telep, most mán nyócra emelték, mer a kalocsai érsök a második négy holdat kijárta negyvenévi lefizetésre. A belső telköt négy évre adták 100 forintér. No oszt ahogy a putrikat építöttük, akkó mán vót a faluba egy pallér, ez oszt odagyütt éccör oszt aszongya:

— Emberek! Éppen jön a Sánta Vica a butykossal, egy liter pálinkát fizetek, ha elmesélik, hogy hogy építik ezt a putrit, meg hogy hogyan teszik fel azt a furcsa kéményt? Erre oszt mögmagyaráztuk neki, hogy főverjük a négy falat, a két végit olyan högyösre, a tetejire három fenyősurnyot töszünk, az alsóra mög a girincre két-két lécöt szögezünk, oszt a külső végit összekötjük dróttal, beszüjjük náddal, oszt kész a tető is mög a kémény is. A pallér még lé is rajzolta. Mög is fizette böcsülettel a pálinkát. Igaz, görbe lött a kémény, de azért jó lött!

Kinek-kinek a maga putrija

— Nyárára mán mindönkinek mögvót a maga putrija, igaz, a legtöbbjinél az ajtó csak rongypokróc vót, az ablaka mög olyan két arasznyi, belül mög asztalnak, széknek hire sé vót. Hanem a kinyersütés is kacifántosan mönt, abba a gödörbe, ahunnan a falut vertük, egy olyan mély, kerek lukat vágtunk, oszt oda fűtöttek a fehércselédök, nagyon laposra sült a kinyérke, de még sorba is álltak kinyérsütéskor a fehércselédök, nehogy kihűljön a kemince, oszt pocsikolni kölljön a fűteni valót.

— Aratásüdőbe, mer hogy a mi földjeink gyöngén fizettek — akkó még nagyon sovány fődek vótak —, hát elmöntünk a szomszéd községökbe is részbe aratni, ügön sokszor kinyérön, mög vöröshajmán, mer hogy nagy vót a szögénység.

— Éccör is — majd elfelejtöm mondani — a morovici fődön arattunk, éppen kászálódunk a hajmás ebédhön, mikó gyün a gazdasszony, akiné arattunk, oszt aszongya:

— Jao napot keteknek, hoztam egy kis levest, egissiggel fogyasszák, majd jobban megyen a munka.

Hát jobban is mönt, mer hogy ügön jól esött a kis leves — vót vagy nyóc liter. Aratás végivel oszt hogy hazamöntünk, mer hogy nagyon gyönge vót a termés, hát a fiatalok nótát faragtak, aszongya:

Pusztakulán arattam,
Kinyér nélkül maradtam,
Gyüvőre is aratok, sej de aratok...
De mán akkó rámás csizmát varatok.”

(Folytatjuk)