Az igazi mama
Perisity Irma
2020.03.28.
LXXV. évf. 12. szám
Az igazi mama

Közel jár a nyolcvanhoz. Számtalan emléke lett az enyészeté, de anyaságának története olyan élénken él benne, mintha csak tegnap esett volna meg mindaz, ami széppé, tartalmassá tette az életét. Az emlékidézés a beszélgetéskor a lányának jutott szerepül, de ha valamit nem úgy mesélt, ahogy történt, a mama azonnal reklamált. Időnként letörölte könnyeit. És egyfolytában mosolygott, csöndes boldogsággal.

— A csoda tudja, időskorban miért könnyezik az ember szeme — mondja, és igyekszik tréfás hangnemben folytatni a mondanivalóját. — Sokszor dühös vagyok, mert az emberek azt hiszik, pityergek, pedig csak a szemem rakoncátlankodik, hiszen nincs nekem okom sírni. Valójában az én ötletem volt a beszélgetés, hiszen sokan még a közvetlen szomszédságunkban sem tudják az igazat. Pedig okulhatnának belőle.

Vegyes házasságban születtem, az apám délről került Vajdaságba, és itt lett szerelmes egy lecsúszott, magyar, nemesi család lányába. Nem is tartott sokáig az udvarlás, mivel apámnak nem voltak szülei, gyorsan lebonyolították a lakodalmi előkészületeket, és alig egyéves ismeretség után összekeltek. A családban nem volt semmilyen ellenállás a házasságukkal kapcsolatban, az esküvő után pedig ott maradtak anya szüleinek a tanyáján. Az apám építész volt, nem nagyon értett a földműveléshez, de azt mondják, hamar beletanult. Olyannyira, hogy a nagyapa néhány év múlva átengedte neki a gazdaság vezetését.

Apámnak volt egy húga Vranje környékén, akihez a középiskola befejezése után mentem el először, és a látogatás után szorosabb lett apámék között a testvéri kapcsolat. Egy újabb látogatás alkalmával ismertem meg a jövendőbeli férjemet, és másfél év után összeházasodtunk. Eleinte nem akart ide jönni, de az első ittlétekor beleszeretett a síkságba, és itt ragadtunk. Egy vállalatban dolgoztunk, nagyon szépen éltünk. Az egyetlen gondunk az volt, hogy nem lehetett gyerekünk. A férjem húgának nyolc családja volt, egymás után jöttek a világra. A férjem dühös is volt a testvérére, nem tudta megérteni, miért kell annyi gyerek, hiszen sem a húga, sem a sógora nem dolgozott, a gyermekek iskoláztatása távoli lehetőségnek tűnt. Én valósággal beleszerettem a legkisebb lányba. Örökmozgó, értelmes, göndör hajú baba volt, akit egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Az én ötletem volt, hogy vegyük magunkhoz, ezzel is segítve a sógornőm családját. A férjem eleinte hallani sem akart erről, de amikor a kislány betöltötte a második évét, magunkkal hoztuk. Valójában ez után kezdődött az életem.

Rengeteg szakkönyvet olvastam, tanácsokat gyűjtöttem, és úgy álltam neki a gyermeknevelésnek, mintha Ilonkát én szültem volna. Eleinte legalább évente kétszer-háromszor jöttek a szülei látogatóba, vagy mi mentünk hozzájuk, hogy a kislány tudja, hol a családja. De idővel egyre ritkultak a látogatások, és a lányom így nőtt fel. Én voltam a mama, a férjem az ujko, vagyis a nagybácsi, tehát pontosan tudta, milyen a viszony közöttünk. De ahogy nőtt, egyre kevesebbszer kívánkozott haza, figyelmeztetnem kellett a szülei születésnapjára, stb. Már középiskolás volt, amikor egy vacsora alkalmával azt mondta a férjemnek, vegyük a nevünkre, úgysem megy vissza a szülőfalujába. A férjem ezt közölte a testvérével, aki úgy érezte, ellenük neveltük a lányt. Eljöttek a férjével, és megvolt a „nagy beszélgetés”, melynek alkalmával a lányom azt mondta az anyjának: tudom, hogy te szültél, de az igazi mamám sosem voltál, és nem is leszel. A sógornőmék sértődötten távoztak, és ez volt az utolsó alkalom, hogy rokonokként találkoztunk.

Ilona megtartotta az apja vezetéknevét, de az iskolában, a társaságban, sőt, a mi köreinkben is alig tudta valaki, hogy nem a lányunk. Befejezte az egyetemet, hozzáment egy itteni fiúhoz, van két gyönyörű unokám. Ilona anyja akkor sem jött el hozzánk, amikor öt évvel ezelőtt meghalt a férjem. A lányomat ez sem hozta ki a sodrából. Ha engem időnként elfog a lelkiismeret-furdalás, mindig ő oldoz fel, mondván: Mama, te voltál és ma is te vagy az én őrangyalom. Szépen megmondtam, hogy te vagy az igazi mamám, nekem nem számít, hogy nem te szoptattál. Ilyenkor elgondolkodom, és úgy érzem, igaza van. Valóban nem az a szülő, aki világra hozza, hanem aki szeretettel, féltéssel igazi emberré neveli a gyerekét. Mindennek ellenére azt hiszem, tisztességgel megtettem, amit tennem kellett, anélkül hogy bármilyen ellenszolgáltatást várnék ezért a sorstól. Lehetőséget kaptam, hogy anya legyek, és én szívvel-lélekkel igyekeztem igazi mama lenni. Engem ma minden ismerős, rokon és mindenekelőtt a két unokám is igazi mamának hív. Úgy érzem, ezt a hangzatos „címet” ki kellett érdemelni.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..