A kérészekről nem született vaskos szakirodalom, noha Alfred Brehm már 110 évvel ezelőtt tudományos munkában ismerteti őket. Igen ám, de az e téren kevésbé tájékozott horgász vagy turista nem szaladgálhat lexikonnal a hóna alatt a Tisza partján, ha valami közelebbit akar megtudni a kérészekről.

Brehm könyvében meglehetősen pontosan, tudományosan van ismertetve a kérész — mint tiszavirág is. Ebbe a részbe fogunk mi is „belepillantani”.

Kezdjük talán ott, hogy a kötet Európában mindössze hetven, nálunk harminc leírt kérészfajról szól. (Megj.: A mai modern tudományos leírások szerint valamikor Európa-szerte 2800 kérészfajta élt, ebből legalább 100 Közép-Európában volt honos.) A könyv a többi közt foglakozik a fehér kérésszel is, de ez a fajta a Dunára jellemző, nem a Tiszára.

— A kérészek az Ephemeridae családhoz tartoznak. Nagyon találóan „egy napig élőknek” hívják őket, mert csupán huszonnégy óráig maradnak életben. Ez alatt nem vesznek magukhoz táplálékot, rövid idejüket a szeretkezésnek áldozzák. Hogy honnan kerülnek elő? Csak úgy a vízből? Valójában ott születtek, miután szüleik petéiket a vízbe szórták.

— A kérészek karcsú, szinte hengeres testét végtelenül lágy bőr fedi, és két vagy három ízelt farksertéjük kétszer hosszabb testüknél. (Megj.: Éppen ebből kifolyólag nagyságukra vonatkozóan különböző adatok látnak napvilágot. A kérész teste 10-40 mm, de faroksertéjével együtt 8-12 cm, szárnyfesztávolsága 6-7 cm.)

— A kérész életében van egy nagyon érdekes mozzanat, mely másutt nem fordul elő. Midőn ugyanis az állat szakít a vízi életmóddal, és tökéletesen kifejlett rovarrá válna, még egyszer leveti a bőrét, még a szárnyáról is. Egy másik jellegzetessége, hogy ha rátaposunk egy élő példányra, pukkanni fog egyet, mivel átlátszó bele a víz mélyén egy hólyaggá fúvódott föl, mely még álcakorában levegővel telt meg, hogy így tudjon a fenékről a víz felszínére emelkedni.

— Legnagyobb kérészünk, a tiszavirág (Palingenia longicauda) leginkább június 10-e és 20-a között szokott megjelenni a Tisza felett — óriási mennyiségben. Délután öt óra körül kezd felemelkedni a vízből. Előbb a hím, és csak később a nőstény. A hím alant száll, hosszú farksertéjével végigbarázdálja a vizet. Fölcsapong, majd ismét leereszkedik, és szánkázva csúszkál tovább. Úgy röpül, hogy minél többször kerüljön szembe a vízfolyással, hogy a kikelő és a magasba igyekvő nőstényt fogadja. A felröppenő nőstényt űzőbe veszi, alája száll, a hátára kapja, és még a levegőben hosszú elülső lábával fején átkarolva összekapcsolódik vele. A szeretkezés rövid mámorában, ha az összeölelkezett pár lehanyatlik a vízbe, a hím marad alul. Hosszú farksertéi fönntartják a vízen, és ha elfogy az ereje, szárnya pedig loncsos lesz —  a természet rendje szerint —, ő pusztul el, hogy párja még néhány percig életben maradhasson.

— A felhőnyi tömegben áramló kérészsereg vonulatában magasan egy irányba húznak el a nőstények és alattuk a felszökkenő „aranyvirágok”, a hímek. Ezernyi ezer hópehelyként imbolyogva száll a levegőben. A víz hullámát mind vastagodó rétegben borítja a lehullók teteme, az álca levetett, kopoltyúleveles, rozsdás gúnyája és a habkönnyű fehér ruha, melyből kibújva szeretkezni szállt fel a kérész. Mikor beáll a szürkület, már végtelen csend fekszik a vízen úszó elpusztult rovartetemek fölött. A nőstények föloszló teteméből azonban kihull a számos apró gömbölyű pete, mely új életet ígér.

Így ír a tiszavirágról Brehm Alfred könyvében a hallei tanár, Taschenberg Ernő Lajos.

Eddig csak nagy vonalakban mutattuk be a kérész életét. Hogy miként is alakul ennek az ősi időkből származó rovarnak az élete, arról a következőkben szólunk bővebben.

(folytatjuk)