A zentai Gregus Gyula és Gyurcsik Rudolf 2020-ban egy 1997-es kiadású Opel Astrával debütált a Budapest–Bamako jótékonysági futamon, az idén pedig egy huszonkilenc éves Mercedes Vitóval teljesítették sikeresen a több mint 7500 kilométeres távot. A mintegy 1400 járműből álló karaván Budapestről rajtolt, majd Szlovénián, Olaszországon, Franciaországon, Spanyolországon át jutott el Afrikába. A fekete kontinensen Marokkó, Mauritánia, Szenegál és Guinea után értek Sierra Leone fővárosába, Freetownba.
Gregus Gyula és Gyurcsik Rudolf már rutinos „bamakósként” készült fel az igencsak embert és autót próbáló futamra.
– Mivel egyszer már teljesítettük a távot, előre tudtuk, mire számíthatunk. A huszonkilenc éves Mercedes Vito illett a Bamako szellemiségéhez, de sokkal lassabb és nehezebb vele végigmenni a távon, mint egy terepjáróval. A nyáron vásárolt autót gyári állapotban hagytuk, terhelés alatt is kipróbáltuk, néhány alkatrészt kicseréltünk rajta, magasabb profilú gumikkal megemeltük a hasmagasságát, az elejére pedig haspáncélt szereltünk, hogy megvédjük a motor alsó burkolatát. Autószerelő kollégám, Gyurcsik Rudolf átnézett rajta mindent, amit kellett, és két nappal indulás előtt még a hátsó üléseket is eltávolítottuk – mondta Gregus Gyula.
Gregus Gyula (balról) és Gyurcsik Rudolf
A január 23-ai, budapesti rajt után Gyuláék Genováig autóval mentek, majd onnan – a viharos tenger miatt 6 órás késéssel induló – komppal hajóztak át Afrikába. Hétfő este helyett kedden hajnali 2 órakor szálltak le a hajóról Marokkóban, ahol egészen Marrákesig haladtak.
– Marokkó egyik legjelentősebb, a XII. században alapított királyi városában megnéztük a híres nagy bazárt, és a gíroszra hasonlító helyi ételt, a svarmát is kipróbáltuk. Másnap az Atlasz hegység havas tájain haladtunk, majd a hegyről leérve megkóstoltuk a tevehúsból készített tadzsint. Az Atlasz hegység környékén régi filmstúdiókat és múzeumokat is megtekintettünk – mesélte Gyula.
A túrakategóriában indult zentai kettős Mauritániába folytatta útját, ahol kiemelt figyelmet fordítottak a biztonsági előírások betartására.
– A szervezők javasolták, hogy mi is akkor keljünk át a határon, amikor a mezőny többi része, és szigorúan jelenjünk meg a táborokban. A hosszú éveken át polgárháború sújtotta Mauritániában nincsenek üzletek, így az árusok portékáikat kis bódékban próbálják értékesíteni. Kenyér és víz mindenhol vásárolható, mosószert és konzerveket is lehet találni, felvágottakat azonban nem kínálnak. A víz valamivel drágább, mint itthon, a kenyér viszont sokkal olcsóbb: egy bagett például 10 eurocentbe került. A péksütemények frissek és ropogósak, bár mindegyikben van egy kis homok. A hentesüzletekben a reggel levágott állatok húsát kiakasztják az út mellé a porba, ahol addig lepik a legyek, amíg el nem adják. Krémsajtot is árultak, bár nem tudom, miből készülhetett, mivel a 40 fokos melegben sem romlott meg. Az országban valamelyest látszik a fejlődés a hat évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Már sokkal kevesebb katonai ellenőrző ponton haladtunk át, a fővárosban már nem látni annyi, szamarakkal vontatott kocsit, mint 2020-ban, és a piros lámpát is figyelembe veszik – mondta.
A mauritániai–szenegáli határon fejetlenség uralkodott, és csak több óra elteltével tudtak belépni az országba. Elég nehezen haladtak, az ötvenkét mecsetet számláló Touba városát ugyanis aznap legalább 1 millió zarándok kereste fel, Tambacoundában pedig a szenegáli elnök tett látogatást, ezért az utakat lezárták, és Gyuláéknak mintegy 50 km hosszú kamionsoron kellett áthámozniuk magukat a szembejövő forgalomban. Az első kijelölt táborhely Saint-Louisban fogadta a mezőnyt, ahol a gyakori rablások miatt semmit sem szabad az autóban hagyni. Az emberek kedvesen fogadták az autósokat, de szinte mindenki próbált rásózni valamit az idegenekre. A pénzváltáskor nagyon résen kellett lenni, Gyuláéknak ugyanis elsőre az átváltott pénznek a 60%-át, másodszorra pedig a 75%-át akarta átadni az ezzel foglalkozó helyi lakos.
Szenegál után az egyik legszegényebb afrikai ország, Guinea következett. Az ország szép, a szegénység azonban óriási, még kiépített utak sincsenek. A kétcsillagos szállások Gyula szerint inkább putrikra emlékeztettek, ennek ellenére a helyiek igen drágán kínálták őket az autósoknak. Sierra Leonéba lépve valamelyest könnyebbé vált a közlekedés, egy rövid szakaszon autópályán is haladhattak. A szervezők a strandon felállított táborban hatalmas bulit rendeztek a célba érkezők tiszteletére. A helyiek próbálták meggyőzni az autósokat, hogy adják oda járművüket, hiszen nekik már nincs szükségük rá. A sátrakra, székekre és asztalokra is igényt tartottak, sőt, még a maradék élelmet is elkérték.
Nyüzsgő afrikai utca (forrás: Gregus Gyula fotóalbuma)
A futam jótékonysági jellegű, hiszen az autósok iskolai és oktatási eszközöket, egészségügyi felszerelést és a mindennapi élethez szükséges tárgyakat adományoztak a rászorulóknak.
– Az út során rengeteg apró ajándékot osztottunk szét. A helyiek bármit elfogadnak: zseblámpákat, öngyújtókat, baseballsapkákat, futball-labdákat kaptak tőlünk, egyszer még a zoknimat is elkérték. Több iskolai tanszercsomagot vittünk Afrikába – egy jóbarátom két nagy tanszercsomagot állított össze –, ezeket Guineában és Sierra Leonéban adtuk át. Egy magyarországi barátom egy freetowni, árvákkal és bántalmazott gyerekekkel foglalkozó civil szervezetnek ajándékozta az adományokkal teli autóját. Nagyobb támogatás esetén mi is elajándékoztuk volna a járművet, így azonban Sierra Leonéban sikerült megegyeznünk egy egyetemistával, aki 800 dollárnak megfelelő összeget fizetett helyi pénzben. Ezzel azonban magunknak is okoztunk némi nehézséget. A helyi valutában a legnagyobb címlet a 20-as, mely kb. 100 dinárnak felel meg, így az autóért szó szerint egy zsák pénzt kaptunk. A bankban nem tudtuk átváltani, ezért a biztonsági őr felhívott egy személyt, akivel előbb telefonon egyeztünk meg, majd mindketten az őrnek adtuk át a pénzt. Ő megszámolta, és miután mindent rendben talált, lebonyolította köztünk a cserét.
Visszafelé a zentai csapat egy Toyota Land Cruiserrel indult haza, a járművet a tulajdonos költségére vezették vissza. Útközben Szenegálban betértek egy kempingbe, ahol majmok szaladgáltak körülöttük, csónakból vízilovakat figyeltek meg, Guineában számos csodálatos vízesést kerestek fel, Marokkóban pedig egy teljes napot töltöttek. A nagyjából 8000 kilométeres visszautat 12 nap alatt tették meg. A kocsit Székesfehérváron hagyták, Zentára február 23-án este érkeztek.
– Visszavágyom Afrikába. Mindegyik ország más, az emberek különbözőek, és a kontinensnek van egy sajátos varázsa, mely újra és újra visszahúz. Láttuk, milyen körülmények között és milyen kevés pénzből élnek az emberek. Egyesek üdítőt, mások gyümölcsöt árulnak az út mellett, majd a bevételből kenyeret vásárolnak. A gyerekek eleinte tartottak tőlünk, leginkább távolabbról leskelődtek. Letettük a játékokat a földre, ők pedig lassan közelebb merészkedtek, majd elvették az ajándékot. Mosolyogtak, egyre inkább felszabadultak, végül odafutottak hozzánk, és örömükben átöleltek bennünket. Sok minden megváltozik az emberben, amikor ezt látja és átéli – mesélte Gyula.
A szervezők bejelentették, hogy 2030-ig a futam Freetownban ér véget, ezért Gyuláék autóval addig nem indulnak újra, hiszen ezt az útvonalat már kétszer teljesítették. Viszont egy, a Bamako-ralin megismert magyarországi társasággal azt fontolgatják, hogy autóbusszal vágnak neki a távnak, mely minden bizonnyal új kalandokat tartogat számukra. Mert aki egyszer Afrika talajára lépett, az mindig visszavágyik.
