Sokat tudunk már az év haláról, a magyar bucóról, de csak nagy vonalakban. Bőven van még mit mondani róla. Sőt, bizonyos dilemmákat is tisztázni kell. Először is be kell vallanom, én személy szerint meglepődtem rajta, hogy éppen a baráthalat (horgászkörökben eddig csak így ismertük a magyar bucót) jelölték az év halának.
Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy az MHT honlapján leadott szavazatok jó része nem horgászoktól származik. Egyáltalán nem biztos, hogy annyi horgász tudja kezelni a számítógépet, hiszen némely korombeli, egyébként intelligens barátom még a mobiltelefon használatától is viszolyog (tisztelet a kivételnek). Mindezt csak azért taglalom, mert eddig nemcsak én és a barátaim, de tudomásom szerint a legtöbb horgász sem tekintette megbecsülésre méltónak a nevezett halat.
Dunai horgászataink alkalmával, mintegy ötven év távlatából visszaemlékezve, a baráthal mindig akkor bukkant fel, amikor semmilyen más hal nem evett. Így aztán mindig tudtuk, ha baráthalat fogunk, ne számítsunk más zsákmányra. De máshogy is végződhet a dolog, egy-egy ilyen „halcsend” alkalmával ugyanis az is megtörténhet, hogy bejön valami nagy magányos „matuzsálem” hal, hiszen ilyenkor nincs versenytársa, nyugodtan bóklászhat, keresgélhet a vízfenéken, senki sem sürgeti. Igaz, hogy ez ritkább eset, de azért erre is tudnék példát mondani.
Pista barátom tavaly ősszel a Dunán horgászott, egy igen jó helyen. Aznap igazi „halcsend” volt, egyáltalán nem evett a hal, és ennek bizonyítékául egy baráthal (magyar bucó) akadt horgára. Pista megállapította magában, hogy ezek után aznap már egészen biztosan nem lesz fogás, hacsak nem jön véletlenül valami nagy. És jött, egy magányos 11,5 kilós nyurga. Nem volt vetélytársa, nyugodtan rátalálhatott arra a kis, nem is neki szánt piros gilisztacsümbőkre.
Mindenesetre a magyar bucó, az eddigi „semmitmondó baráthal” most nagyot nőtt a szememben, és ez csak annak köszönhető, hogy utánanéztem a szakirodalomban, mi az, ami ezt az óriási „kontrasztot” okozza ezzel a fajtával kapcsolatban.
A magyar bucó (Zingel zingel) teste erősen megnyúlt, hengeres, felülről enyhén lapított. A testéből bármely ponton nyert metszet szinte tökéletes kör alakú. Ezt persze bárki tudhatja, aki már tartott magyar bucót a kezében. A szemei meglehetősen nagyok a fejéhez képest, egymástól függetlenül tudja mozgatni őket, akárcsak egy kaméleon. További sajátossága, hogy nincs úszóhólyagja, ami más halakra úgyszintén nem jellemző. Az is érdekes, hogy noha teste hengeres, úgyszólván „hidrodinamikus”, azaz intenzív mozgásra alkalmas, a bucó mégis meglehetősen lassú, lusta hal. Oxigénigényes reofil fajta, mely a folyók medrében a parttól viszonylag távol, az áramlatokban tartózkodik. Mozgása szakaszos, hirtelen kifutásokból és pihenő szakaszokból áll. Leginkább éjjel táplálkozik, eledelét görgetett hordalékból szedegeti, általában azt, amit az áramlat eléje sodor. Étrendjében puhatestűek, férgek, lárvák, halikra és apró halivadék is szerepel.
Szaporodása március elejétől májusig tart. A folyók erősebben áramló, homokos, sóderos szakaszain előre elkészített fészekgödörbe ívik. Négy-öt- ezer halpetét rak le. A megtermékenyített ikra a fészekre helyezett vékony kavicsréteg alatt fejlődik a kikelésig.
Annak tudatában, hogy a magyar bucó már Magyarországon és nálunk is védett fajta, értékének meghatározása ellentmondásos. Történetesen miközben Magyarországon a bucó eszmei értéke 100 000 forint (kb. 40 000 dinár), nálunk ez mindössze 8000 dinár.
És még valami, ami ezzel a védett halfajtával kapcsolatos. A törvény előírja, hogy amikor a horgunkra — akaratlanul — magyar bucó akad, azonnal vissza kell engedni. Igen ám, csakhogy ez a hal legtöbbször annyira mélyre nyel, hogy a horogtól való megszabadítása során ritkán marad élve. Mit tegyünk ilyen esetben? Dobjuk vissza az erősen sérült vagy élettelen halat a vízbe, vagy tartsuk meg?! És ha megtalálják nálunk, hogy fogjuk bizonyítani a tényállást?!
(Vége)
