2010-ben a nyúldomolykó (nem volt vetélytársa), 2011-ben a kősüllő (vetélytársa a réti csík és a sujtásos küsz), 2012-ben a széles kárász (vetélytársa a lápi póc és a szilvaorrú keszeg), 2013-ban a menyhal (vetélytársa a leánykoncér és a kurta baig), 2014-ben pedig a magyar bucó (vetélytársa a csapósügér és a garda) kapta ezt a megtisztelő címet.

2010-ben egyetlen hal volt versenyben, a nyúldomolykó (Leociscus leociscus). Az ezüstös pikkelyű, őshonos halunk azért kapta ezt a nevet, mert lekerekített orra — akár a nyúlé — egy kissé ráborul alsó szájára. A vizek (folyók, patakok) fokozott szennyvízterhelése nagyban veszélyezteti, ezért 2009-ben a nem horgászható halfajok közé sorolták.

2011-ben a két jelöltet, a réti csíkot és a sujtásos küszt a kősüllő (Sander volgensis) győzte le, és kapta meg az év hala címet az MHT honlapján. A süllőhöz hasonló, ám nála kisebb termetű, magasabb hátú és határozott harántsávokkal díszített halfaj lényegesen ritkább rokonánál, a fogasnál (süllőnél). A védelméről szóló rendelet egyébként nem a legmegfelelőbb, nem óv kellőképpen. A 20 cm-es méretkorlátozás már alapjában megkérdőjelezhető, hiszen az ekkora méretű „köves” alig 15 dekagramm, és naponta akár 20 darab is elvihető belőle! Nálunk, Szerbiában valamivel jobb a helyzet, a méretkorlátozás ugyanis 25 cm. Ez sem megfelelő azonban a szép, szálkátlan húsú, ízletes hal esetében. Azzal, hogy az év halának választották, arra akarják felhívni a figyelmet, hogy fokozottabb védelmet érdemel.

Mivel a 2012-ben, illetve a 2013-ban győztes széles kárászról, valamint a menyhalról előző írásunkban szóltunk, ezúttal az idei győztest, a magyar bucót vesszük górcső alá. Vajon milyen megfontolásból került az élre, és mivel érdemelte ki a rá leadott hat és fél ezer szavazatot?

2014-ben a magyar bucó (Zingel zingel) lett az év hala. Népi elnevezése: baráthal, barátbunkó, furkó, bunkó, czingli, gócz, kócz, kóczhal, kolcz, kosz, magyarkocz, orsóhal, orsósügér, szerb elnevezése pedig vretenar, fratar. Nagyon hasonlít közeli rokonához, a vele színben megegyező társához, a német bucóhoz, ránézésre össze is téveszthetők. A magyar bucó azonban sokkal zömökebb, sárgásbarna oldalát többnyire nagy, szabálytalan alakú sötét foltok, olykor ferde harántsávok mintázzák. Jól fejlett példányai 20-30 cm hosszúak, az ennél nagyobbak ritkák.

Tudnunk kell, hogy a magyar bucó vizeink őshonos hala, a természetvédők jelöltje. Fokozottan védett, eszmei értéke Magyarországon nem kevesebb mint százezer forint. Állománya igencsak megritkult. Igaz ugyan, hogy az utóbbi időben visszatért néhány tisztábbá vált folyóvízbe, létszáma azonban messze elmarad a megnyugtatótól, és továbbra is megkülönböztetett figyelmet igényel. Függetlenül attól, hogy húsa igen ízletes (a fogaséhoz hasonló), kis termete és ritka előfordulása miatt napjainkban már nincs különösebb gazdasági jelentősége.

Szerbiában is védett, egyedei leginkább a Duna, a Száva és a Tisza vizében, valamint mellékfolyóiban találhatók meg. Ez utóbbiak (Morava, Kolubara, Timok, Drina) fokozott szennyezettsége azonban megtizedelte az állományt. Azt, hogy ez a káros folyamat milyen mértékű, az is bizonyítja, hogy 2008-ban nagyobb mennyiségben is lehetett vretenart, azaz magyar bucót venni a pancsovai piacon, napjainkban azonban egyáltalán nem kapható.

(Folytatjuk)