— Valami belső kényszerre hallgattam, amikor közöltem a családdal, hogy elmesélem magának a nem mindennapi történetet — kezdi Ákos, és idegesen beletúr őszülő üstökébe. — Tudja, mi már a középiskolában tudtuk, hogy összeházasodunk. Pontosabban, egy utcában nőttünk fel, én hét évvel idősebb vagyok a feleségemnél, aki már óvodáskorában kijelentette, hogy ha nagy lesz majd, elvesz engem „férjül”. Sokszor tett a teraszunkra virágot vagy egy plüssmacit vagy egy fél kekszet — egyszóval a ragaszkodása jeleit mindig megtaláltam. Nagyon szimpatikus volt a pici lány udvarlása, de amikor középiskoláskorig serdültem, ő pedig negyedikes volt, elkezdtem rá úgy tekinteni, mint egy „kivakarózásra” készülő lányra. És amikor befejezte a középiskolát, én meg már az egyetemet, összeházasodtunk. Ki merem mondani, hogy még mindig úgy szeretem, mint kezdetben. Talán csak másként, mint húsz évvel ezelőtt. De ez ma is szerelem, két ember olyan viszonya, amelyről azt hittem, semmi sem tudja megingatni.

Én építőmérnök vagyok, a feleségem egészségügyi nővér, már házasságunk kezdetén tudtuk, hogy szolid fizetésünk lehetővé teszi egy normális családi élet kialakítását, és legalább három lurkó rosszalkodik majd az udvarban. A szüleimtől kaptunk pénzt telekre, és két év alatt felhúztuk a házunkra a tetőt, gyorsan befejeztük, bebútoroztuk. De a három lurkó közül egy sem volt a láthatáron. Megkezdtük a kálváriát: egyik orvostól jártunk a másikig, a vélemények kétségbeejtőek és különbözőek voltak. A feleségem hallani sem akart a méhen kívüli megtermékenyítésről, viszont szinte belebetegedett, hogy nem marad terhes. Végül anyósom ösztönzésére említettem neki, hogy örökbe fogadhatnánk egy babát, egészen picit, akit mi nevelnénk. Egy kis rábeszéléssel sikerült meggyőznöm. Az egyik gyermekotthonhoz fordultunk, és alig egy év alatt sikerült egy három hónapos kislányt kapnunk. Végtelenül boldogok voltunk. Az életünk teljesen megváltozott, minden a csöppségről szólt. A baba még nem volt egyéves, amikor a feleségem teherbe esett. Kétség nem fért hozzá, hogy megszüli a babát, és megtörtént a csoda: életet adott egy egészséges, gyönyörű kislánynak.

És nőttek a gyerekek. Igaz, akkor, amikor megtudtuk, hogy terhes, leültünk, és megbeszéltük, hogy nem lesz egyszerű a két kislány felnevelése. Főleg az ő részéről, hiszen az elsőt csak nevelte, a másodikat viszont a szíve alatt is hordta. Akkor megesküdött, hogy sohasem tesz különbséget a két gyerek között. És azt is megbeszéltük, hogy ha Hanna, a fogadott kislány nagyobb lesz, őszintén elmondunk neki mindent. Akkor még nem gondoltam, hogy valami gond lesz a családomban. De sajnos majdnem szétesett. Ahogy ugyanis nőttek a lányok, Hanna egyre furcsább lett, fogalmunk sem volt, miért. Látni nem bírta a húgát, ahol csak lehetett, bosszantotta. Tizenkét éves volt, amikor azt mondta a húgának, dögöljön meg. Erre a feleségem maga mellé vette, és óvatosan, szeretettel igyekezett neki elmondani azt, amiről úgy gondoltuk, tudnia kell. Rendkívül értelmes kislány volt, de mi sohasem jártunk utána, ki volt az anyja. Amikor a feleségem mindent elmondott neki, Hanna felugrott a székről, és szinte ész nélkül rohant el az éjszakába. Értesítettük a rendőrséget, de lányunkat csak hajnalban találtuk meg az egyik távoli park padján. Aludt. És utána elkezdődött a pokol.

Hanna mindent elkövetett, hogy bántsa a húgát és sértegesse a feleségemet. Csak engem viselt el, és ez valahogy eltávolította tőlem a feleségemet meg a fiatalabb lányunkat is. Szakember segítségét kértük, aki azt állapította meg, hogy Hanna a páromat teszi felelőssé, amiért nincs anyja, és féltékeny a húgára. Igaz, a feleségem — annak ellenére, hogy megesküdött rá — valahogy kiengedte a kezéből Hannát, és egyre szorosabb kapcsolatot alakított ki a lányunkkal. Amikor ezt a szemére vetettem, azt mondta, nem tehet róla, szüksége van a gyereke szeretetére is, Hanna viszont mindent elkövet, hogy ne érezze őt a gyerekének. Az iskolában egyre több panasz volt rá, és amikor a feleségem egy szülői értekezlet után beszélni akart vele, egyszerűen lelökte a lépcsőn.

A párom a lábát törte, és miután hazajött a kórházból, összecsomagolt, majd elment az anyjához. Úgy érezte, én is cserbenhagytam. Talán két hónapig voltam egyedül Hannával, amikor elszökött. A közeli kisváros vasútállomásán találta meg a rendőrség. Azt mondta, az anyját indult megkeresni. Ekkor kértem én is szakember segítségét, és két év intézeti kezelés után Hanna haza akart hozzánk jönni. Először a feleségemet kellett visszahoznom, akit magam is megvádoltam, pedig Hannának is jó anyja volt. Talán el sem hiszi, de mi teljes, harmonikus életet élő család vagyunk, a lányaink egyetemisták. Egyformán szeretjük őket, és ezt ők is tudják.