* Mi a jelentősége ennek az elismerésnek az eddigi pályája tükrében?

— Mindenképp meglepett. Soha nem voltak ilyen ambícióim, csak tettem a dolgom. Jólesik az embernek, ha a közösség visszajelez, ha értékeli a munkáját. Őszintén szólva számomra a legnagyobb elismerés mégis az, amikor egy általam tervezett épületet évek múltán is tisztán, gondozottan látok. Ha nincs összefirkálva, ha karbantartják, ha zajlik benne az élet — ez nekem mindennél többet ér. Mindig azt szerettem volna, hogy az épületeim úgy álljanak a helyükön, mintha mindig is annak a térnek a részei lettek volna.

Fotó: Szalai Attila

* A Tisza mente számos településén tervezett és épített át épületeket. Van olyan munkája, amelyre szívesen emlékszik vissza?

— Ha visszatekintek a pályámra, nehéz egyetlen munkát kiemelni. Életutamat, mondhatni, átszőtte a népi, hagyományos építészet. Már a tanulmányaim elején erősen meghatározott a népi és a hagyományos építészet világa. Szakközépiskolába jártam, ahol rendkívül alapos műszaki képzést kaptunk, hiszen minden szerkezeti részletet lerajzoltattak velünk: kőműves-, ács-, bádogosmunkákat. Ez a fajta klasszikus tudás mélyen belém ivódott. Nagyon szeretem a régi épületek helyreállítását. Az egyik első nagy élményem egy vajdasági vadászkastély átalakítása és korszerűsítése volt a ’80-as évek elején. Ugyanígy szívesen emlékszem vissza a magyarkanizsai művelődési központ, illetve a könyvtár elkészítésére. A csókai Korhecz-ház átalakítása is szép emlék, ez ma a Móra Ferenc MMK épülete. Amit fontosnak tartok, azt ma is ugyanúgy mondom: A városoknak van hangulatuk, arculatuk, emlékezetük. A régi utcák karakterét védeni kell. Lehet modern házat tervezni, de nem mindegy, hova és hogyan. Vagy külön zónában, vagy olyan érzékenységgel kell beilleszteni, mintha mindig is ott lett volna. Nem vagyok a modern építészet ellen, ám a kiegyezés utáni városépítészeti korszak hangulata mindig magával ragadott. Ugyanígy fontosnak tartom a falusi utcaképek egységét is. Amikor a parasztházak sorába aránytalan tömegű, oda nem illő kockaházak ékelődnek, az megbontja az utcakép harmóniáját.

* Szakrális és profán épületeken egyaránt rajta hagyta kézjegyét. Miben látja a két terület közötti legfontosabb szemléleti és tervezési különbségeket?

— Mindegyik épület tervezésében van valamilyen élmény, illetve történet, mely meghatározza őket. Ahogyan már megfogalmazták, „mindegyik épület egy dráma”. A szakrális épületek egyházi, liturgikus rendeltetést szolgálnak, ezért téralakításuk és jelképrendszerük is ezt a célt követi. De a világi épületekben is jelen kell lennie annak a belső tartalomnak és emelkedettségnek, amely az emberi jelenlétet méltóvá teszi, tehát a szakralitást a világi épületből sem lehet kihagyni. Ahol emberek élnek, dolgoznak vagy közösséget alkotnak, ott szükség van erre az éltető, lelki minőségre — ettől válik egy ház nem csupán funkcionális térré, hanem valódi, élő hellyé. Jelentős vállalás volt a zentai emléktemplom, melynek felavatása anyagi okok miatt húsz évet csúszott. Különösen közel áll hozzám a noszai templom, mert ott a belsőépítészeti kialakítással és az oltár tervezésével is megbíztak, így a külső és a belső egységben születhetett meg. Fontosnak tartom, hogy ne csak az épület, hanem környezete és berendezése is tervezetten készüljön — a környezetrendezés és a belsőépítészet adja meg az igazi, szívhez szóló teljességet. Az egyik nagy gond, hogy a tervezést nem tekintik megfelelő szemszögből, illetve nem kap elég fontosságot. Emiatt egyes tervek nem is olyan szívhez szólóak.

* Milyen szerepet kap a táj, a természeti környezet és a hely szelleme az építészeti gondolkodásában? Kihat-e közvetlenül a formai vagy az anyaghasználati döntéseire?

— Az építészet mindig a hellyel kezdődik — azzal a természeti és épített környezettel, ahová az objektum kerül. A táj, az éghajlat, a talaj minősége, az utcák, a környező házak anyaghasználata mind irányt mutatnak. Hiszem, hogy egy ház akkor hiteles, ha nem ráerőltetjük a környezetre, hanem szinte „kinő” belőle, természetes módon illeszkedik oda. Mindig figyelem, milyen anyagok jelennek meg a környéken: tégla, vakolat, fa, kőfajták. Előfordult, hogy bontás közben darázskő vagy agyagkő került elő a falból, és ez megerősített abban, hogy a helyi anyaghasználatnak nagy hagyománya van. Mondhatom, hogy a szellemiséget kell továbbvinni. A formai döntéseimre is hat a környezet. Ennek mind az a célja, hogy az épület szerves része legyen az utcaképnek. A hely szelleme határozza meg, mit kíván az épület — ettől kerül igazán a helyére.

* A XXI. századi technológia mennyiben változtatta meg munkáját az elmúlt időszakban? Van olyan építész, akinek munkája mély nyomot hagyott önben?

— A technológia műszaki értelemben nagy változást hozott, de ugyanígy sok mindent meg is változatott: energetikai előírások, egyes szabványok és követelmények ma sokkal szigorúbbak. Azt látom, hogy a túlszabályozás sokszor elszívja az energiát az alkotói gondolkodástól. Rengeteg időt emészt fel az adminisztráció, a szabványértelmezés. A homlokzatok egyszerűsödnek, a részletképzés elszegényedik, mert a vastag hőszigetelési rendszerek és a költségkorlátok nem kedveznek a míves megoldásoknak. A számítógépes tervezés korszakába már nem igazán kapcsolódtam be mélyen — szabad kézzel rajzolok, és „gondolkodom”, vázlatfüzetben dolgozom. A rajz számomra nem dokumentáció, hanem gondolkodási folyamat. Emellett a figyelemfelhívás talán már más térben is megjelenik, ami néha a gátlástalanságig is vezet. Ami az építészeket illeti, nagy hatással volt rám Makovecz Imre szellemisége, de a századforduló mestereitől is sokat tanultam, például Komor Marcell, Jakab Dezső és Lajta Béla munkáiból. Az ő középületeik ezen a vidéken ma is iránytűként működnek. Ezeket szépnek és helyénvalónak tartom — még akkor is, ha a saját munkáimban nem a szecesszió formakincsét használtam, hanem inkább a környezet konkrét elemeiből indultam ki.

* Milyen szerepe van az emlék- és örökségvédelemnek a mai kor építészetében? Mely elveket tartja a legfontosabbnak ennek terén?

— Mondhatnám, hogy rugalmasabbnak kellene lennie — bár ez hosszabb indoklást igényel. A legfontosabb elv felismerni, mi az igazi érték, és ahhoz alázattal nyúlni. Hiszem azonban, hogy egy épület nem vitrintárgy, melynek valamilyen funkciót kell betöltenie, élettel telinek kell lennie. Ezért az értékőrző átépítésnél kulcskérdésnek tartom a korszerű használhatóságot. A belső rendszereket, gépészetet, komfortot a mai korhoz kell igazítani, miközben a karakteres tér- és homlokzati elemek megmaradnak, ez pedig gyakran kompromisszumot igényel. A mai építészetben az örökségvédelem emlékeztető erő, mely megmutatja a folytonosságot, és melynek segítségével saját kultúránkat, illetve kiváló építészeink emlékezetét is öregbítjük.

* Máig rendkívül aktív. Honnan merít energiát a folyamatos alkotómunkához, és min dolgozik jelenleg?

— Nem vagyok én még olyan öreg! (Nevet.) Igaz, amióta nyugdíjas vagyok, nincs már annyi határidő, hiszen korábban már-már az irodámban éltem. Ha felkérnek valami tervezésére, szívesen adok ötletet, koncepciót, vázlatot, és gyakran irányítom őket olyan fiatalabb kollégákhoz, akik hasonló szemlélettel dolgoznak. Igyekszem oktatni a fiatalabb generáció képviselőit, segíteni nekik, hogy ne ragadják el őket a reklámok, melyek a modern multik által hirdetett építészetet terjesztik. Korábban szerveztünk is téli építésztalálkozókat beszélgetésekkel, előadásokkal — ezt szeretném újraéleszteni. Jelenleg pedig egy jubileumi kiadvány anyagának összegyűjtésén és rendezésén dolgozom, amivel feleségemnek, Tóth Ágnesnek, az idén harmincéves, magyarkanizsai Tisza Néptáncegyesület volt vezetőjének a munkáját segítem. A kiadvány az egyesület történetét dolgozza majd fel.