* Édesapja zsoké volt, édesanyja balerina. Már ez is eléggé mesébe illő. Hogyan találkozott ez a két ember?

— Barátok hozták össze őket. A mamámnak volt egy brassói vőlegénye, aki elment, és nem tudott visszajönni, mert katonaszökevénynek nyilvánították. Ez ugyebár a ’20-as években történt, és hát annyit szomorkodott, hogy a barátai — hogy megvigasztalják — bemutatták neki apámat, azzal a megjegyzéssel, hogy na, mellette soha nem fogsz szomorkodni, s ez így is volt, vidám család volt a miénk. Sokat ugrattuk egymást. A papám ugye zsoké volt, és a bátyám is. Hajnalban keltek, elvonultak 5 óra tájban, a hideg konyhában derékig levetkőzve mosdottak, borotválkoztak. Egyszer fogtam Sztálin képét, és halenyvvel felragasztottam az ovális tükörre. Amikor apám hajnalban belenézett, volt nagy derültség. Csak az volt a baj, hogy ez az enyv úgy odaragasztotta a képet, hogy alig lehetett leszedni. Ilyen „ügyeink” voltak. S a feleségem is beleillett a képbe. Mi tizenéves korunk óta együtt vagyunk. Szokta mondani, hogy Feri, nálatok hülyéskedni lehet, de komolyan megbeszélni valamit, azt nem. 

* A humor valóban fontos. Fiatalon tartja az embert. Olvastam, hogy fiatal korában megfordult a fejében, hogy szakács lesz. Van ennek köze a főzéshez?

— Nincs. (Nevet.) Volt egy ismerősünk, aki egy nagy éttermet bérelt, ott Kedvesi bácsi volt a főszakács. Egyébként az ő fia, Kedvesi Feri bácsi hozta össze aput anyuval, ő pedig egy másik balerinát vett feleségül. Hát ennek a Kedvesi bácsinak tele volt a vitrinje kitüntetéssel. Ez hatott rám. Azt gondoltam, ez csakis jó szakma lehet, ha már ennyi díjat be lehet vele zsebelni. A kajához semmi köze nem volt.

* Aztán Görögországban éltek néhány évig. Hogyan emlékszik az országra?

— A gyerek ugyebár oda megy, ahová a szülei viszik. Négy évig éltünk Görögországban, közben a papám Dániába szerződött, mi pedig még maradtunk az iskola miatt. Viccesen megjegyezte nekünk, hogy Dániába családot és nőt nem szabad vinni, mert sok van. Amikor kitört a háború, haza lettünk paterolva. De a görögök becsületére legyen mondva, felajánlották, hogy ha akarunk, maradhatunk, kapunk menedékjogot, anyám azonban azt mondta: elég volt, megyünk haza. Mi is haza akartunk jönni, hiszen itt volt a házunk, a hazánk, akármennyire is szerettük a görögöket, vágytunk vissza. Emlékszem, négy-öt napig csak utaztunk. Nagyon meleg volt. A vonat ablakai le voltak sötétítve, hogy a lakók ne lássanak bennünket, nehogy véletlenül baj legyen. Katonák álltak az ajtóknál, melyeket csak néha nyitottak ki a nagy melegben. Erre október végén megérkeztünk a Nyugatiba Budapestre, s olyan hideg idő fogadott bennünket, hogy majd megfagytunk az egy szál gatyánkban. Soha nem felejtem el, Görögország után olyan szürkének tűnt akkor minden. Mi eredetileg Dunakeszin laktunk, de a házunkba nem tudtunk azonnal beköltözni, hiszen ki volt adva, úgyhogy néhány hétig ismerősöknél laktunk. A papámat is hazaküldték nem sokkal később, és bár lehet, hogy erőszakkal, de mindenki összefutott, hazatalált.

* Ön hogyan kezdett el rajzolni?

— Minden gyerek szeret rajzolni, ez nem kérdés. Én is szerettem. Aztán 1946—47 telén beköltöztünk a nagynénémhez Budára, itt dolgozott mindenki, így nem kellett annyit utazniuk. Spórolni kellett, úgyhogy a rezsin és a lakbéren többen osztoztak. A nagynénikémnél kezdtem el rajzolni, lexikonokból másoltam ki halakat, madarakat, repülőt s egyéb dolgokat, melyek a magamfajta fiúgyermeket érdekelték, ő pedig már akkor látta, hogy ebből lesz valami. Az unokatestvérem járt rajziskolába, engem is elküldtek, boldogan mentem, s ott végképp beleszerettem ebbe a tevékenységbe.

* S ennek köszönhetően majd harminc évig volt a Ludas Matyi szerkesztőségének tagja. Valahogy úgy képzelem, jó hangulatban dolgoztak.

— Nagyon jó volt ott dolgozni. Soha egy veszekedés nem hangzott el. Később jöttem rá, hogy ez azért lehetett, mert nem voltunk egymás konkurenciái. Aki tőlem kért rajzot, az hozzám fordult, aki mástól, az máshoz. Nem kritizáltuk egymást, úgyhogy ilyen értelemben nem volt műhelyszerű a munka. Pedig a negatív kritika tud hasznos lenni. Volt ott egy fullánkos nyelvű karikaturista, aki szerencsére éppen akkor ment el, amikor én odakerültem, róla mondta az egyik kollégám, hogy olyan bravúros fickó, hogy két hét alatt bárkit össze tud veszíteni a világon. Jó mondás. (Nevet.) Egyszer egy aluljáróban elkezdett nekem kiabálni: tudod, mi a te bajod? Na most az aluljáró, illetve az ehhez hasonló közterületek nem azok a helyszínek, ahol az ember az ezt követő mondatokat hallani szeretné. De folytatta: sosem tudom, ki a rajzaid főszereplője. S odavetette még: Olyan egyszerűen rajzolsz. Hát hogy a csudába akarsz továbbfejlődni? Ennek a két mondatnak sok hasznát vettem. Mert persze a dicséret szárnyakat ad, de profitálni a rosszindulatú kritikából tudtam. Nem szeretem, ha udvariaskodnak velem.

* Néhány könyv gyerekkoromból igen erősen él az emlékezetemben, sokat viszont elfelejtettem. Főleg a könyvek vizualitása rémlik fel lelki szemeim előtt.

— Mindig elcsodálkozom a meseírókon. Akik jól csinálják, ők lélekben megmaradnak gyermeknek. Azt érzem, hogy az emberek fantáziája kezd beszűkülni. A gyerekek nagyon jól rajzolnak, és nem az iskola rontja el őket, ahogy azt mondogatják, hanem az élet, mert rájönnek, hogy a villamosnak nem nyolcvan kereke van, csak, mondjuk, nyolc. De például Csukást nem rontotta el az élet.

* Csukás István. Egy másik legendás név. Milyen volt vele dolgozni?

— A legtöbbször kimentem a kapuhoz, a postaládában ott virított egy nagy boríték, már tudtam, mi van benne. Csukás kézirata. És soha nem mulasztotta el ráírni, hogy sürgős. Én elolvastam, megrajzoltam, leadtam. Soha nem kritizáltuk egymás munkáját. Ő ahhoz értett nagyon, én meg ehhez. Magától értetődő volt, hogy ezt csináljuk.

* Biztosan minden karakterrel kiváló viszonyt ápol, de van-e olyan, akit jobban szeret egy picit a többinél? 

— Hát Gombóc Artúr különleges helyet foglal el. Egyébként is szeretek madarakat rajzolni (pedig kutyapárti vagyok), ki tudom velük tölteni az eget. Laposabban rajzolok, főleg földön járókat. Gombóc Artúrnak különféle rajongói klubjai is alakultak. Egyszer meghívtak vendégnek, de sajnos nem tudtam elmenni, pedig biztos voltam benne, hogy két pofára ették a csokoládét. (Nevet.) Szóval Gombóc Artúr. Őt én találtam ki, lehet, azért is szeretem ennyire. Volt egy sorozatom a Ludas Matyiban, A jövő század állatai, oda mindent belerajzoltam, amit ki tudtam csikarni magamból. A Corvin Kiadó egyik szerkesztője azt mondta, ebből lehetne meséket csinálni. Én kitaláltam, hogy legyen egy kislány, akinek a fején ül valami, és folyton azzal beszélget, kitárja neki a lelkét, és legyen egy kövér madár, aki nem tud elmenni Afrikába, mert túl sokat evett, ezért elhízott. De ezt meg is kellett írni, s mindketten Csukás Istvánra gondoltunk. Ő rögtön rábólintott, s a többi figurát már ő találta ki. Tőlem még csak a benzinszívó szúnyogot vette bele a mesébe. 

* A rajzfilmkészítés folyamataiba később mennyire folyt bele?

— A Pista megírta a forgatókönyvet, én pedig azt rajzoltam meg. Ez olyan száz-százhúsz képből állt. Emellett ugyebár a figuraterveket is én készítettem. A kulimunkát viszont nem. Az nagyon unalmas. Inkább rajzolok száz új alakot, mint ugyanazt ezerszer. Azt nagyon kell szeretni. Nagyüzem volt akkor a Pannónia Filmstúdió, minden évben sorra nyerte a díjakat.

* Most min dolgozik, készül-e esetleg új könyv vagy kiállítás?

— Van egy állandó kiállításom Vácon, azt most átviszik egy nagyobb épületbe, július 23-án nyílik egy „karikatúraház”, Dunakeszin pedig létre akarnak hozni egy állandó múzeumot. Könyv is megjelenik, ide azt találtam ki, hogy a Gyerekkorom Dunakeszije címszó alá beférő rajzokat készítem el. Azt rajzolok, amit akarok, nincs, aki megcáfolja, hogy nem úgy volt. Kilencvenéves elmúltam, és ha én azt mondom, hogy így emlékszem, akkor az úgy is van. Ezen dolgozom most. Állandóan rajzolok, könyveket illusztrálok. Az alkotások itt tornyosulnak az asztalon, a polcokon, mindenütt rajz van. Ha kinyitok egy fiókot, mint egy vízesés hullanak ki. Tudom, gondjaim vannak a rendcsinálással. De hát ez történik, ha a hobbiból mánia lesz.