Ferrante regényének főszereplője az a nő, aki számára a gyereknevelés és a család szentsége, a szuperlatívuszokkal körbeírt, magasztos anyai küldetés nem minden esetben hozott boldogságot, helyette folyamatos volt a gyötrődés, a depresszió és a bűntudat. Gyllenhaal első rendezése ennek a bizonyos nőnek, azaz az Olivia Colman által briliánsan megformált irodalomprofesszornak, Ledának a múltjába és jelenébe nyújt bepillantást. Vajon középkorú nőként fel tudja-e dolgozni ifjúkora tetteit? Hogyan képes szembenézni az önmarcangolással? Szabad-e kimondani azokat a gondolatokat, amelyeket a társadalom a legnagyobb tabukként kezel? A színészből lett rendezőnő filmjében rengeteg a szuperközeli felvétel, a testekre, végtagokra, hajzuhatagokra, apró szemekre és apró lábakra irányított intim figyelem.

Egy görögországi nyaralóhelyen járunk, ahová hosszabb időre érkezik meg pihenni a negyvennyolc éves, olasz összehasonlító irodalommal foglalkozó egyetemi professzor, Leda. Élvezi, hogy a parti bár fiatal pincére körbeugrálja, és hatalmas apartmanjának korosodó gondnoka (Ed Harris) fáradhatatlanul udvarol neki. Az idilli összképbe hamarosan egy harsány, kéttucatnyi rokonból álló család robban be, melynek tagjai egy ponton még arra is kérik Ledát, hogy menjen már át egy másik napozóágyra, hogy ne zavarja őket. Elsimítják az ügyet, de a feszültség a film végéig tapintható marad köztük.

Leda leginkább Ninával (Dakota Johnson), a lányát lényegében egyedül nevelgető fiatal nővel érez együtt. Figyeli őket a parton, közben gyakran elsírja magát, majd párhuzamosan saját fiatalkora is felsejlik előttünk: akadémikusként férjével nehéz körülmények között, folyamatos hangzavarban próbált egyszerre anyaként és tudósként helytállni, majd egy szakmai konferencián történt affér hatására három évre elhagyta családját. Később visszatért, a jelenben pedig nagyon jónak mondható a kapcsolata felnőtt lányaival. Nina és lánya hatására azonban mégis előtör belőle a pszichéjében mélyen eltemetett bűntudat, melynek hatására ellopja Nina kislányának játék babáját. A nyaralóban rejtegeti, ruhát vásárol neki, egyszer babusgatja, máskor a sarokba dobja. Éppen úgy, ahogyan azt fiatal anyaként is tette a gyerekével, aki egy puszit kért fájó ujjára, helyette azonban elutasítást és ajtócsapkodást kapott. Mindeközben Nina kislánya szinte belebetegszik a játék babája hiányába, mi, nézők pedig úgy érezzük, hogy Leda körül folyamatosan fogy a levegő. Pánikrohamhoz hasonló tünetei felerősödnek, a vak is látja, hogy szüksége lenne egy pszichológusra, hogy egyszer és mindenkorra feldolgozza a mardosó bűntudatot.

Gyllenhaal filmjének hatására persze mi, nézők is feltesszük magunknak azokat a kérdéseket, amelyekkel ezt az írást is kezdtem. A legijesztőbb talán éppen az, hogy a Ferrante regényében és a rendezőnő filmjében is felszínre törő kérdésekre a legtöbben sohasem mernék kimondani az őszinte választ. Helyette ráébredünk arra, hogy tabukat döntögetünk, nemcsak a film készítői, de mi, nézők is: hol kezdődik az önzés, és mi számít megbocsáthatatlan bűnnek?

Fontos és aktuális film, mely kétórás játékideje ellenére egy kicsit sem vontatott vagy lassú. Az elveszett lány tavaly a velencei filmfesztiválon debütált, a vetítés végén hangos ovációt kapott. Elnyerte a legjobb alkotásnak járó Arany Oroszlánt, és azóta is sorra zsebeli be a díjakat világszerte. A film hivatalosan a Netflix kínálatában érhető el akár magyar szinkronnal is, egyelőre azonban még nem található meg a streamingszolgáltató szerbiai oldalán, de ez minden bizonnyal csak idő kérdése.

Kép: imdb.com