Amikor dr. Engels (Angyal) János (1842—1912) németcsernyei plébános, hittudor 1878 decemberében magyar fordításban megjelentette Dante Isteni színjátékának (Divina Commedia) a Pokol című részét, a nagybecskereki Torontál büszkén állapította meg, hogy az „az első magyar Dante, amely Torontál megyében termett”. Akkor figyelt fel rá s vette tudomásul a közvélemény, hogy Bánátban is vannak ügyes műfordítók. Ez esetben a tehetséges, németcsernyei plébános, aki bele mert vágni e cseppet sem könnyű, kihívásokkal teli „műfordítói vállalkozásba”.

Lelkészünk 1842. július 8-án született Németcsernyén (ma: Szerbcsernye — Srpska Crnja), és szülei minden bizonnyal azon 200 német katolikussal egyetemben telepedtek oda, akik a XVIII. század végén és a XIX. század elején érkeztek Zsombolyáról. A gróf Csekonics-féle uradalomban az idő tájt mindenki számára akadt elegendő munka. Az érkező német telepeseknek Csekonics József tábornok 1808 szeptemberében alapított plébániát, s ő emelte az első templomot is. Abban tartották keresztvíz alá Engels Jánost is. Akkor még a család sem sejthette, hogy néhány évtizeddel később, tanulmányai végeztével felszentelt papként érkezik majd vissza (1873) szülőfalujába, ahol majd parókiájának csendjében a több nyelvet beszélő lelkész klasszikusokat olvas eredetiben, és Dantét fordít.

Engels János családi körülményeiről annyit tudunk, hogy többgyermekes családban élt. Édesapja kereskedő volt, ki csekély vagyonából nagy gonddal nevelte gyerekeit. Mivel Jánosnak német volt az anyanyelve, az esetleges továbbtanulási lehetőség végett meg kellett tanulnia magyarul is. Kaposi József írja róla, hogy magyarul a közeli Kisoroszin tanult meg, később pedig a gimnáziumot Szegeden és Temesvárott végezte. Miután középiskolai tanulmányai során már kimutatkozott a tehetsége, Bonnaz Sándor csanádi püspök Bécsbe, a Pázmány Intézetbe küldte őt teológiát tanulni. 1866. július 20-án szentelték pappá. Előbb a román Bánátban, Oravicán káplánkodott, majd 1866. december 1-jén a temesvári szeminárium tanára és studiorum praefectusa (azaz tanulmányi felügyelője) lett. 1868-ban Temesvár-Belvárosban lett káplán, 1870-ben pedig teológiatanár is.

Nevezetes esemény volt életében (1870-ben) az a néhány hónapos, olaszországi út, amelyre Bonnaz püspök kíséretében ment, és amelynek során meglátogatták Rómát, Nápolyt, Firenzét és Velencét. Nyilván ezek az élmények irányították figyelmét az olasz irodalomra, azon belül Dante műveire. Hazatérve kezdett behatóbban foglalkozni Dantéval, s attól kezdődően sem időt, sem fáradságot nem sajnált, hogy kedvenc íróját tanulmányozza. Akkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy Dante műveit magyar nyelvre ülteti át. Abban reménykedett, hogy fordítását (mely akkor merész, hiánypótló vállalkozásnak számított) az olvasóközönség és a korabeli kritika is méltányolni fogja.

Felfelé ívelő egyházi pályafutását 1872-ben azzal koronázta, hogy teológiából doktorált. Valamikor 1873 táján a sors nagy kihívások elé állította: édesapja elhunyt, édesanyja megözvegyült, így neki kellett átvennie a gondoskodást édesanyjáról és leánytestvéreiről. 1873. november 3-án visszatért szülőfalujába plébánosnak, hogy segíthesse családtagjait.

Mindemellett a németcsernyei plébánia magányában tovább folytatta fordítói munkáját. Akkor már anyanyelve mellett jól ismerte a görögöt, kiválóan tudott latinul, olaszul, franciául és magyarul. Szülőfalujának mintegy húsz évig volt lelkipásztora, egészen 1892. október 11-éig. E két évtized igen termékeny időszaka volt Engels Jánosnak.

Németcsernyei plébánosunk 1878-ban több mint 300 oldalon Budapesten jelentette meg Dante Isteni színjátékának Pokol című részét, melyet olaszból fordított magyarra, gazdag jegyzetanyaggal egyetemben. E munkáját a fordító mecénásának, Csekonics Jánosné Lipthay Leona bárónőnek ajánlotta (aki a nyomtatás költségeit fedezte).

Ugyanabban az évben jelent meg egy tanulmánya is (Divina Commedia) a Figyelőben. Abban munkájáról maga vallja: „Midőn magyar Dante-fordításom készült, nemcsak Scartazzininek […] Dante minden olaszországi kiadásánál jelesebb olasz szövege feküdt előttem, hanem több francia fordításon kívül, Witte, Philalethes, Kannegieszer, Notter és Streckfuss német fordításai is.” Ebből az idézetből is kiderül, hogy mekkora körültekintéssel látott hozzá a nagy mű átültetéséhez. Egyébként Engels érdeme, hogy ő adta ki 1878-ban az első teljes Pokol-fordítást, melynek erénye a szöveghűségre való törekvés.

Többéves munka után készült el Angyal a Pokol fordításával, s annak első jelét a Temesi Lapokban adta, amikor 1877 novemberében (álnév alatt ugyan, de) közzétette Dante az öngyilkosságról című írását, melyben közölte a Pokol tizenharmadik énekét is, előrevetítve a teljes mű mielőbbi megjelentetését.

A könyv megjelenése után, 1878 decemberében a becskereki Torontál is terjedelmes cikkben méltatta, vagy ahogyan olvassuk, „emelkedett kebellel mutatta be” Angyal János munkáját. A lap egyebek között kitért a Dante-fordítás „majdnem legyőzhetetlen nehézségeire”, továbbá a fordító szándékára, hogy hűen adja vissza a magyar olvasóknak az eredeti szöveget. A cikk a kötet kimerítő, gazdag és válogatott jegyzetanyagát is dicséri (melyet a Pester Lloyd kritikusa példátlannak nevezett), hangsúlyozva, hogy „még más is van e műben: Dante életének, korának és műveinek vázlatos története, mely méltó kiegészítő részét képezi a fordításnak”. Végezetül a cikk annak a reménynek adott hangot, hogy Angyal a továbbiakban le fogja fordítani Dante munkájának hátralevő két részét is.

Győri Vilmos külön cikkben üdvözölte (1879-ben) a Havi Szemlében az Angyal-féle Pokol-fordítás megjelenését. Szász Károly is (aki ugyancsak Dante-fordító volt) igencsak méltányolta ezt a munkát: „Hálám illeti dr. Angyal Jánost, ki a teljes Pokol-t adván, igen tartalmas jegyzetekkel, engem nem egyszer útbaigazított s kitől a tartalmi hűség tekintetében bármely fordító tanulhat. Egyes kifejezéseket, szavakat magam is vettem át tőle, ahol azokat oly jól találta, hogy én jobban nem találhattam.”

De, természetesen, bírálatok is napvilágot láttak: Kaposi József, Reviczky Gyula (de mások) értékelése szerint is Angyal munkájával „nem tudta feledtetni, hogy a magyar nem anyanyelve. S ez az, ami zavarja munkájának élvezetét.” Úgy értékelték, hogy nyelvezete nehézkes, nem kifejező, néhol erőltetett is. Verselési tehetetlenséggel vádolták meg, nyelvezetét pedig rossznak minősítették.

Plébánosunkat a pozitív kritikák előbb fellelkesítették, majd a negatív bírálatok olyannyira ledorongolták, hogy munkakedve mindinkább lohadni kezdett, s egy időre visszavonult a szorosan vett egyházi irodalom terére. Csak hosszas rábeszélés után, 1884 végén publikálta Budapesten A tisztítóhely (Purgatorio) első nyolc énekének fordítását, bő kommentárral és terjedelmes bevezetéssel, holott akkorra már elkészült a mű teljes fordításával! Egy évvel később, 1885-ben e munkáját Temesvárott is megjelentette. Ezt a fordításkötetét a kritika már kedvezőbb fogadtatásban részesítette — mind a nyelvezete, mind a verselés tekintetében „lendületesnek és zengzetesnek” minősítette.

Tanulmányai közül említésre méltó Az Újszövetség görög nyelve, A szentírás olvasása anyanyelven, valamint Alighieri Dante élete, főműve, hite.

Kortársai szerint Németcsernyén nagy könyvtárat tartott fenn, mely gazdag gyűjteménye volt különféle Dante-kiadásoknak és a költőről szóló tanulmányoknak, illetve nyelvkönyveknek, melyek nélkülözhetetlenek voltak munkájában.

1885. december 6-án egy örömteli egyházi esemény színhelye volt Németcsernye: átadták rendeltetésének a zárdát, melyet a közszeretetben álló, Szent Keresztről nevezett nővérek vezettek. Alapítója és mecénása gróf Csekonics Endre volt (aki a helységben korábban már óvodát, varrodát és egészségházat is létesített), s ünnepélyesen dr. Engels János plébános nyitotta meg, illetve adta át rendeltetésének.

Szülőfalujától, Németcsernyétől 1892 őszén vett búcsút Angyal János. Akkor nevezték ki Temesvárott józsefvárosi plébánosnak. Ott is szakított időt az irodalomra. Sőt, egy ideig, 1894 és 1896 között lapot is szerkesztett, a Lelki Vigaszt.

1899-ben a „csanádi éneklő-kanonoki címet” is elnyerte, egy évvel később pedig kinevezték egyházmegyei tanfelügyelőnek. 1903-ban lett óbudai prépost, valamint a Temesvári Hittani Főiskola igazgatója. 1904 elején választotta őt tagjai közé a temesvári Arany János Társaság, ahol 1904. február 11-én megtartotta „igen érdekes, s a modern források tanulmányozására valló” székfoglaló előadását (Alighieri Dante élete, főműve, hite), melynek szövege a társaság évkönyvében nyomtatásban is megjelent. Mindemellett szentszéki tanácsos is volt, valamint tagja a Szent István Társulat irodalmi osztályának.

Állásáról, feltehetően egészségi állapota miatt, 1909-ben mondott le. 1912. július 7-én délután hunyt el Temesvárott, hetvenéves korában.

Halálakor írták róla, hogy „évek óta betegeskedett és visszavonult minden közszerepléstől”, s hogy „betegsége gátat vetett irodalmi tevékenységének is”. Köztiszteletben álló, megbecsült tagja volt a csanádi papságnak, joviális és toleráns lelkészként ismerték. Temesvárott a székesegyházi kriptában helyezték örök nyugalomra.

Angyal (Engelsz) Jánosnak bánáti viszonylatban volt úttörő a vállalkozása, ám számunkra éppen ezért jelentős. Ki hitte volna, hogy az idő tájt, az 1880-as években valaki egy bánáti falucskában külföldi klasszikusokat eredetiben olvas, sőt fordít is. Csaknem másfél század után is hitetlenkedve állunk meg e ténynél.

Lelkészünk a fordításával hozzájárult Dante hazai megismertetéséhez és a magyar Dante-recepció megalapozásához egy olyan korszakban, amikor az olasz klasszikus még nem tartozott a széles körben olvasott szerzők közé. Munkája a korszak romantikus-nemzeti irodalmi törekvéseihez illeszkedett, és fontos állomása volt a magyar műfordítás fejlődésének. Bár később más fordítások stilárisan és filológiailag is felülmúlták, Angyal János teljesítménye történeti szempontból meghatározó, alapozó vállalkozás volt.

Forrás: Erős Lajos: Adalékok a Zrenjanini-Nagybecskereki Egyházmegye történetéhez. Logos, Tóthfalu, 1993, 495.; Vasárnapi Ujság, 1878. szept. 8., 1905. febr. 26., 1912. júl. 14.; Havi Közlöny, 1890. júl. 1.; Szeged és Vidéke, 1904. febr. 2.; Budapesti Hírlap, 1904. febr. 4.; Religio, 1886/3.; Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz I. Forum, Újvidék, 2002; Torontál, 1878. dec. 12., 1912. júl. 9.; Magyar Katolikus Lexikon (elektronikus forrás: lexikon.katolikus.hu/E/Engelsz.html); Magyar Szó, 1997. máj. 31.; Kaposi József: Dante Magyarországon. Budapest, 1911; Fővárosi Lapok, 1878. aug. 20.; Egyetértés, 1878. aug. 18.; A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, 1878; A Petőfi-Társaság Lapja, 1878. szept. 15.; Figyelő, 1878, 4. sz., 1880/8.; Havi Szemle, 1879/1—3.; Egyetemes Philologiai Közlöny, 1901; Alighieri Dante Divina Commediája (Isteni színjátéka). A Tisztítóhely (Purgatorio). Olaszból fordította és jegyzetekkel ellátta: dr. Angyal János. I. füzet. Temesvár, Csanád-Egyházmegyei Könyvnyomda, 1885.